Kékosy László - Egyiptom királynői

Egyiptom királynői

Szerző: Kákosy László

Ha az ókori Közel-Kelet országait összehasonlítjuk, Egyiptomban a nők helyzete messze kedvezőbb volt, mint bármelyik korabeli államban. A feleség a „ház úrnője” címet viselte, ő irányította a családot, szabadon rendelkezhetett vagyonával, a férj halála esetén a javak egyharmad része jutott neki, a többi a gyermekeket illette. A nő nem alávetett, hanem megbecsült, tiszteletben álló tagja volt a társadalomnak, akár egy közember felesége lett, akár a fáraói családban nőtt fel, ahol a legfőbb méltóság betöltése is lehetséges volt számára.

Kleopátra volt az időrendben utolsó, bár a legközismertebb Egyiptom nagy királynői közül, akiknek sora a III. évezreddel kezdődik. Közülük néhánynak az emléke évezredek múltán is tovább élt. Kleopátra is bizonyára hallott Nitókriszról, Hatsepszutról vagy például Nefertitiről, akiről az egyik legszebb egyiptomi művészeti alkotás maradt fenn. Írásunkban három királynőt ragadtunk ki a három évezredes egyiptomi történelemből.

Kleopátra
A Nagy Sándor halála (Kr. e. 323) utáni időkben a nagy hódító egyik hadvezére, Ptolemaiosz, majd az ő utódai gyakorolták a hatalmat Egyiptomban Kr. e. 30-ig. Uralmuk kezdetben nemcsak Egyiptomra, hanem Szíria–Palesztina, Kis-Ázsia és a görög szigetvilág egyes területeire is kiterjedt. A 3. század végétől azonban a birodalom az egyre gyorsuló hanyatlás állapotába került, majd Róma terjeszkedésével függetlensége és a trón betöltése is mindinkább a római államférfiak kényétől-kegyétől függött.

Kr. e. 51-ben meghalt XII. Ptolemaiosz, aki országát leányára, VII. Kleopátrára és annak öccsére, XIII. Ptolemaioszra mint társuralkodókra hagyta. A közös uralom azonban nem funkcionált, belharcok törtek ki a két testvér között, melyekből időlegesen XIII. Ptolemaiosz került ki győztesen, és Kleopátrának el kellett menekülnie Alexandriából. Ptolemaiosz uralma azonban hamarosan veszélybe került, amikor a Római Birodalomban dúló polgárháború (Julius Caesar és Pompejus harca a hatalomért) hullámai Egyiptomot is elérték. A pharszaloszi vesztett csata után (Kr. e. 48) Pompejus Egyiptomba menekült, ahol a király emberei meggyilkolták, nyilván így akarva megszerezni a győztes jóindulatát. Caesar azonban, aki rövidesen megérkezett Alexandriába, nem méltányolta nagy ellenfelének megölését, és a testvérek viszályában nem állt Ptolemaiosz mellé, hanem kibékítésükre törekedett, majd miután Ptolemaiosz komoly hadsereggel ellene fordult, teljes mértékben Kleopátrát támogatta, aki vonzerejével és intelligenciájával hatalmába kerítette az idősödő diadalmas hadvezért.

Súlyos háború vette kezdetét, melyről Caesar külön művet írt (De bello Alexandrino), és melynek során a tűzvész az alexandriai Muszeion világhírű könyvtárára is átterjedt. A támadó királyi csapatok válságos helyzetet idéztek elő, Caesar élete is veszélybe került, végül azonban a megérkező római felmentő sereg segítségével sikerült győzelmet aratnia az egyiptomiak felett, és Kleopátra testvére is holtan maradt a csatatéren. A győzelem után Caesar úgy rendelkezett, hogy Kleopátra másik testvérével, a még gyermek XIV. Ptolemaiosszal gyakorolja közösen a hatalmat, így Kleopátra lett Egyiptom egyeduralkodója. Caesar 47-ben eltávozott Egyiptomból, de három légiót hagyott hátra Kleopátra támogatására. Ugyanabban az évben megszületett közös gyermekük, Ptolemaiosz Kaiszarion (XV. Ptolemaiosz), aki a független Egyiptom utolsó fáraója lett. 46-tól 44-ig Kleopátra Rómában vendégeskedett testvérével, de Caesar meggyilkolása után, érezve az őt körülvevő gyűlöletet, vissza kellett menekülnie hazájába, ahol hamarosan eltetette láb alól öccsét, és ettől kezdve fia lett a társuralkodó.

Caesar halála után újabb polgárháború következett a birodalomban, mely a republikánusok vereségével végződött, és melynek végeztével Antonius, a triumvirek egyike lett a keleti tartományok ura.

Antonius 41-ben magához hívatta Kleopátrát Tarszoszba, aki teljes királyi pompával érkezett meg erre a látogatásra, melyről tudta, hogy sorsdöntő lehet a maga és országa számára. Női bájával, gazdagságával már az első nap szerelemre lobbantotta Antoniust, aki hamarosan viszonozta látogatását, és 41–40 telén a királynő vendégeként Alexandriában tartózkodott. Kleopátra egy ikerpárral örvendeztette meg szeretőjét, akinek azonban el kellett hagynia Alexandriát, hogy rendezze viszonyát félelmetes vetélytársával, Octavianussal, a későbbi Augustus császárral, aki a birodalom nyugati felét kormányozta. Antonius a béke érdekében politikai házasságot is kötött: feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét, de ez nem gátolta meg abban, hogy 37-ben újra találkozzék – ezúttal Antiokhiában – Kleopátrával. Ettől kezdve teljesen rabja lett a királynőnek. Bőkezűen osztogatta a keleti tartományok területeit Egyiptomnak, mely így még egyszer valódi nagyhatalomnak tekinthette magát. Közös pénzérméket bocsátottak ki Antonius és Kleopátra képével. Antonius elvesztette ugyan a parthusok elleni háborúját, de 34-ben diadalmaskodott Armenia felett. Káprázatos ünnepségek következtek Alexandriában. Antonius új Dionüszoszként vonult be Alexandriába, és járult Kleopátra aranytrónusához, aki a „királyok királynője” címet nyerte el. Antonius gyermekei is tartományokat kaptak, Kleopátra pedig az ünnepség után „új Ízisz”-nek neveztette magát.

Úgy látszott, hogy Kleopátra nagy álma, a ptolemaioszi nagyhatalom helyreállt, sőt reális lehetőségnek tűnt egy Alexandria-központú, a Római Imperium nyugati területeit is magába foglaló birodalom létrejötte Kleopátra és Antonius fősége alatt. A negyvenes, harmincas évek történetéből látszik, hogy Kleopátra sokkal több volt, mint szerelmi csábításban járatos, számító, rendkívüli vonzerővel rendelkező nő. A sok nyelven beszélő, magas műveltségű királynő kifinomult diplomáciai érzékkel is rendelkezett, és kedvezőbb körülmények között a világtörténelem legnagyobb uralkodói közé emelkedhetett volna.

32-ben Antonius hivatalosan elvált Octaviától, és ekkor már javában folytak az előkészületek az elkerülhetetlen háborúra Octavianus ellen. Octavianus Kleopátrát a római állam ellenségévé nyilvánította, és hivatalosan őellene viselte a háborút, mely 31 tavaszán kezdődött. Szeptember 2-án az actiumi hegyfoknál vívott tengeri csatában teljesedett be Egyiptom és Antonius végzete. A döntő pillanatban Kleopátra érthetetlen módon az egyiptomi flottával együtt megfutott az ütközetből, és Alexandria felé vette az irányt. Ezt látva Antonius is cserbenhagyta harcoló flottáját, és ezzel eldöntötte a csata sorsát.

Az utolsó felvonás ezek után már nem késhetett sokáig. Octavianus nem volt az az ember, aki kiengedi a szorításból ellenfeleit. Keletről és nyugatról, Szíria és Kürenaika felől törtek a légiók Alexandria felé. Kleopátra hajóit, melyeken Arábiába vagy Indiába akart menekülni, a nabateusok égették fel. Nem maradt más hátra, mint bevárni a véget a fővárosban. Antonius, miután megmaradt csapatai sorra átálltak Octavianushoz, az öngyilkosságot választotta. Kleopátra még megpróbálta a győztes Octavianust is rabul ejteni, ahogyan ez két római hadvezérrel már sikerült, de ez esetben kudarcot vallott. Octavianus célja az volt, hogy Rómában tartandó diadalmenetén Kleopátrát is felvonultassa. A királynő büszkesége tiltakozott a várható megalázás ellen, hazájában akart meghalni, ezért egy fügével teli kosárban mérges kígyót csempésztetett be magához, ez végzett a Ptolemaiosz-uralkodóház egyik legtehetségesebb tagjával, aki egy rövid pillanatra visszavarázsolta országa régi fényét.

Octavianus érdeke az lett volna, hogy Kleopátra életben maradjon, az ifjú Ptolemaiosz Kaiszarion fáraónak azonban meg kellett halnia, hiszen ő Julius Caesar valódi fia volt, így vetélytársa lehetett a magát Caesar örökösének tartó Octavianusnak. A menekülő ifjút áruló tanítója segítségével visszacsalogatta Alexandriába, ahol végeztek vele.

A kor nevezetes személyiségeinek nagy drámája, mely Shakespeare-t is megihlette, ezzel véget ért, Egyiptom szenvedése azonban csak most kezdődött. A Kr. e. 30. év egy új, több mint 400 évig tartó korszak kezdetét jelentette. Dio Cassius szerint vészes csodajelek kísérték a rómaiak bevonulását: véreső hullott, üstökösök tűntek fel az égen, megjelentek a holtak szellemei, az Ápisz bika keservesen síró hangon bőgött. Az utóbbinak erre valóban meglett volna az oka, hiszen Octavianus megvetően elutasította, hogy látogatást tegyen – mint Nagy Sándor – a szent bika templomában, amivel nyíltan kimutatta az egyiptomi vallással szembeni ellenérzését.

Nitókrisz
Elsőnek tárgyaltuk Kleopátrát, az időrendben utolsót, de legközismertebbet Egyiptom nagy királynői közül, akiknek sora a III. évezreddel kezdődik. Közülük néhánynak az emléke évezredek múltán is tovább élt. Kleopátra is bizonyára hallott Nitókriszról, hiszen róla Hérodotosz és Manethón, a görögül író tudós történész egyiptomi pap is beszélt. Nitókrisz tragikus története az Óbirodalom végén bekövetkezett zűrzavar korára esett, amikor a memphiszi központi hatalom meggyengülése után Egyiptom különböző területei felett helyi hatalmasságok vették át az ellenőrzést. A hagyomány szerint testvére meggyilkolása után lett Egyiptom uralkodója (2150 táján), és a bizonytalan belpolitikai helyzet ellenére 12 évig megőrizte királyságát. Manethón nála szokatlan részletességgel méltatja külsejét. A „legnemesebb és legszebb” nőként írja le, és mint különlegességet emeli ki szőkeségét. A nem mindennapi asszony tragikus sorsát Hérodotosz örökítette meg. Egy föld alatti sír elkészülte után lakomára hívta meg fivére gyilkosait, majd az üregbe bevezette a Nílus vizét. A sikeres bosszú után azonban menekülnie kellett. Hérodotosz szerint egy hamuval teli helyiségbe – valószínűleg egy sír függőleges, kútszerű aknájába – vetette magát, és nyilván ott lelte halálát. A titokzatos királynő köré legendák szövődtek: alakja összefonódott a híres görög kurtizánnal, Rhodópisszal, és neki tulajdonították a harmadik gizai piramis (Mükerinosz piramisa) építését is.

Hatsepszut
A történeti adatok bősége sokkal közelebb hozza Hatsepszutot, akinek pompás Deir el-Bahari-i templomát (luxori nyugati part) ma is turisták ezrei látogatják. Hatsepszut a 18. dinasztia tagja volt, II. Thotmesz (1492–1479) felesége. Mivel kettejük házasságából csak egy lány, Nofruré született, a fáraó halála után az egyik mellékfeleség kiskorú fia, III. Thotmesz lett a törvényes uralkodó. A gyermek helyett Hatsepszut kormányzott mint régens, de csupán rövid ideig elégedett meg ezzel a méltósággal, hatalmi törekvését csak a fáraók trónja elégíthette ki. Maatkaré lett az uralkodói neve, hivatalos ceremóniák alkalmával a rituális műszakállt viselte, tehát mintegy férfi képében lett III. Thotmesz társuralkodója. A régensi időszakot is beszámítva több mint húsz éven át (1479–1458) irányította és virágoztatta fel az országot. Kisebb háborúskodásoktól eltekintve békés korszaka ez Egyiptomnak, a jólét és a fejlődés két évtizede. A királynő egy nagyszabású kereskedelmi expedícióra volt a legbüszkébb, melyet a kelet-afrikai Punt országba (valószínűleg a mai Szomália) indított. Öt egyiptomi tengerjáró hajó érkezett Punt földjére. Békés csereügyletről volt szó: az egyiptomiak harci bárdot, tőröket, díszgallérokat, láncokat hoztak fizetségül az elefántcsontért, tömjénért és sok más értékes áruért. Többek között párducbőröket, majmokat és ritka fákat is szállítottak haza. A cserét a hivatalos megszövegezésben a kor szokásának megfelelően kölcsönös „ajándékozásnak” tüntették fel.

Tehetséges államférfiak segítették a kormányzásban Hatsepszutot, akinek sikerei azonban nyilván csak fokozták a felcseperedő III. Thotmeszben (1479–1425) a féltékenység és elnyomottság érzését. A királynő halála után az addig háttérbe szorított háborús, hódításokra törekvő párt került hatalomra. Thotmesz azonban nyíltan csak uralkodása vége felé mert lépni elődje emlékének feledtetésére. Szobrai egy részét összetörette, nevét sok feliratból kivakartatta. Hatsepszut neve később nem került bele a királylistákba, tehát nemcsak III. Thotmesz, hanem utódai is bitorlónak tartották.