Keresés ebben a blogban

Tetszik? Jelöld be te is!

Tollforgató Történelmi Lap

2010. június 22., kedd

Pusztuló és születõ világok az Aeneisben

Pusztuló és születõ világok az Aeneisben


Ferenczi Attila


Ferenczi Attila (1962), az ELTE Latin
Nyelvi és Irodalmi Tanszékének,
valamint a Pécsi Tudományegyetem
Klasszika-Filológiai Tanszékének
munkatársa. Kutatási területe
a római irodalomtörténet.




Az Aeneis 12. énekének végén (766–790.) Aeneas Turnust üldözi a csatamezõn.
Ötször futják körbe a küzdõteret az egyik irányban, azután viszsza.
Nem kicsi a tét: Turnus élete forog kockán. A megfelelõ pillanatban
az üldözõ elhajítja dárdáját, de elvéti a célt, és a fegyver ellensége háta helyett
egy kivágott vadolajfa földben hagyott gyökerei között ragad meg. A kis
drámai jelenet kétségtelenül az Íliász 22. énekének emlékét hívhatja elõ olvasója
emlékezetébõl. Az ottani jelenetben Akhilleusz üldözi Hektórt hasonlóan ádáz
módon, s ennek során elhaladnak egy széltépte fügefa mellett, amely annál a
forrásnál áll, ahol békeidõben az asszonyok szokták mosni a ruhákat. A nagy
elõdtõl átvett narratív megoldás tehát körülbelül így foglalható össze: a végsõ
párviadalra készülõ hõsök még korántsem végsõ egymásnak feszülését megszakítja
a békés múlt felvillanó képe, melyet egy tárgy fizikai jelenléte hív elõ. Érdemes
azonban kicsit alaposabban megvizsgálni, mi lesz ebbõl a homéroszi
örökségbõl annak a költõnek a kezén, akinek halála után alighanem még jó 1500
évet kell várni – egészen Shakespeare születéséig –, amíg az európai irodalom
ismét hasonló teljesítményekre lesz képes.
Vergilius a legkevésbé sem akarja verseinek homéroszi rokonságát takargatni.
Ellenkezõleg. Mindent megtesz azért, hogy ezt figyelmetlenebb olvasói is
felismerhessék. Homérosz szövegét idézi az oda-vissza megtett körök képe,1 valamint
a jelentõségteljes mondat: Turni de vita et sanguine certant (Turnus élete
és vére a küzdelem tétje).2 A hasonlóságok szerepe csak annyi, hogy ébren tartsák
a megidézett hely emlékét, és figyelmeztessenek: részletekben és jelentésben
gazdagabb képet kapunk, ha a két szövegrészt egymáshoz fûzõdõ viszonyával
együtt olvassuk. Messzire vezetõ, és éppen ezért ennek a cikknek a keretében
nem tárgyalható gondolatokat vet fel az alapszituáció és a személyek
összevetése a homéroszi mintával. A menekülõ, késõbb vesztesként alulmaradó
hõs, azaz a görög eposz Hektórjának szerepében Turnust találjuk, míg a késõbbi
gyõztes Akhilleuszéban Aeneast. A Hektór–Turnus, Akhilleusz–Aeneas párhuzam
határozza meg az egész Aeneis zárójelenetét is.3
Az Aeneisben nem fügefáról van szó, hanem egy vadolajfáról, méghozzá
olyanról, amelyet Faunusnak szenteltek. Ezen a ponton érdemes szó szerint
idézni a szöveget:
Forte sacer Fauno foliis oleaster amaris
hic steterat, nautis olim venerabile lignum,
servati ex undis ubi figere dona solebant
laurenti divo et votas suspendere vestis;
sed stirpem Teucri nullo discrimine sacrum
sustulerant, puro ut possent concurrere campo.
(12.766–771.)
(Véletlenül éppen ott állt Faunus keserû levelû szent vadolajfája, mely egykor
a hajósok körében állt tiszteletben, akik megmenekültek a hullámok közül:


erre szokták felakasztani fogadalmi ajándékul felajánlott ruháikat a laurentumi
istenségnek; a trójaiak azonban nem tettek vele kivételt, és tõbõl kivágták,
hogy megtisztítsák a harcmezõt, ahol összecsapnak.)
A jelenetet vizsgálva tegyük meg az elsõ közelítõ lépéseket Faunus alakjának
irányából; tanulságos részletek fognak kibontakozni a szemünk elõtt.
A 7. ének elején többször is szó esik róla, õ volt ugyanis Latinus király apja.
Éppen õ, azaz Faunus az, aki jóstehetsége révén elsõként adja hírül a latinoknak
a Trójából menekülõk jövetelét, és figyelmezteti fiát, egyelõre ne jegyezze
el lányát, Laviniát senkivel, mert igazán nagyszerû jövõ vár rájuk és
népükre egy externus gener (idegen võ) személyében.4 Faunus maga is isten,
még ha nem is a leghatalmasabbak közül való. Azzal dicsekedhet azonban,
hogy nagyapja nem akárki volt a halhatatlan istenek közül: maga Saturnus.
Az õ történetét, amely elbeszéli, hogy hogyan került a világ egykori ura, az
istenek atyja az akkori világ legeldugottabb, isten (legalábbis Juppiter) háta
mögötti zugába, a 8. énekbõl ismerheti meg az olvasó. A saturnusi kor a világ
aranykora volt, s amikor a juppiteri hatalomátvétel miatt ennek vége szakadt,
az elûzött isten Itáliába menekült. Itt teremtette meg a maga korlátozott
aranykor-rezervátumát. Õ tanította a vidék korábban civilizálatlan lakosságát
földmûvelésre, gazdálkodásra, adott nekik törvényeket és uralkodott felettük
békében.
Latinus tehát végsõ soron Saturnus leszármazottja, õrzi és tiszteli az õsei
által megteremtett rendet. Az eposz szövege háromszor is beszél arról – méghozzá
három különbözõ narratológiai szituációban –, hogy milyen viszonyban
áll Latinus uralkodása és az õsi saturnusi béke. Hallhatjuk az elbeszélõ
kinyilatkoztatását, majd magának Latinusnak az értékelését, végül pedig, az
epikus hang mellett másik kívülállóként, megszólal a szomszédos király,
Euander. A három értékelés persze nem vág teljesen egybe. A folyamatosság
Latinus elõadásában a legtöretlenebb: úgy mutatja be népét és országát a trójai
jövevényeknek, mintha mi sem változott volna Saturnus uralkodása óta.
Egy jól ismert aranykor-toposzt állít saját országáról, népérõl: ne fugite…
gentem haud vinclo nec legibus aequam/ sponte sua veterisque dei se more
tenentem. (Ne kerüljétek el… azt a népet, mely nem a törvények és a büntetés
fenyegetése miatt nem követ el bûnt, hanem mert saját elhatározásából
tartja magát az egykori királya által kialakított rendhez. 7. 202–204.)
Az elbeszélõ megelégszik azzal, hogy emlékezetünkbe idézi a szoros rokonság
tényét, és hangsúlyozza Latinus uralkodásának hosszú, békés voltát.
A harmadik forrás, Euander a világkorszakok hanyatlását az egyre silányabb


fémekkel érzékeltetõ hagyományos
metaforarendszer segítségével
szelíden vitába száll
velük, és rámutat arra, hogy
természetesen ez a vidék, az
Aeneas elõtti Itália is a valóságos,
tehát az irigységtõl, bírvágytól
és ellentétektõl szabdalt
világ része. Számtalanszor
éri hasonló élmény az Aeneis
olvasóját: mintha szándékosan
zavarba akarná hozni a szerzõ.
Az elbeszélt történetek nem
egészen egybevágóak, de az
értelmezés teljes anarchiájához
vezetne, ha azt a következtetést
vonnánk le mindebbõl,
hogy a kijelentések között
nincsen összefüggés, és kioltják
egymást. Ha folytatjuk a
vizsgálatot, az ellentmondásokból talán mégiscsak jól
megszerkesztett kép bontakozik ki.
Esetünkben a képnek tagadhatatlan része a béke. Ennek
relatív vagy abszolút volta már vita tárgyát képezheti.
Elfogadhatónak tûnik számunkra az összegzés, hogy az akkori
világ viszonylag legbékésebb szeglete volt Latinus birodalma.
Biztosan tudjuk azonban, hogy Vergilius egyik
legfontosabb változtatása a már az Aeneis megszületése
elõtt is népszerû Aeneas-mítoszon éppen az volt, hogy a
történetnek ezen a pontján a béke jelenlétét hangsúlyozta.
Más forrásaink ugyanis másképp mesélik a történetet, és
nagy háborúkról szólnak, melyek éppen a trójaiak megérkezésekor
zajlottak, s ezekhez csak csatlakozott Aeneas és
csapata. Vergilius újítása tehát a béke, mely a félreesõ félszigetet
uralja a fatum által vezérelt trójaiak megérkezése
elõtt. Szintén csak Vergiliusnál találjuk meg Latinus király
említett genealógiáját. Más források ezt is másként beszélik
el: a görög szerzõk szerint Latinus Odüsszeusz és
Kirké,5 vagy Télemakhosz és Kirké fia volt.6 Mindkettõ
vonzó megoldás lehetett volna egy eposzköltõ számára. Az
összeegyeztethetetlen kronológiai eltérések miatt azonban
le kellett mondania errõl az erõs kapcsolóelemrõl, amely a
római népet a legnagyobb görög hõsök egyikéhez, és nem
utolsósorban az Aeneist az Odüsszeiához köthette volna.
Az Aeneisben tehát, bármi volt is oka, nem az agyafúrt görög,
hanem a menekült, aranykor-alapító istenség Latinus
nagyapja.
Viktor Pöschl, a 20. század egyik legfontosabb Vergiliusról
szóló könyvének szerzõje a következõ megállapítással
kezdi munkáját: „Vergilius mûveiben a költészet szimbólum-
teremtõ természete félreérthetetlen bizonyosságként
áll elõttünk.”7 Valóban minden költõi alkotásnak sajátossága
a szimbólum-alkotás, a megnevezett dolgok átlényegítése,
megtöltése önmagán túlmutató jelentéssel, de ez különösen
igaz Vergilius mûveire és köztük az Aeneisre. Az általunk


vizsgált jelenet szimbolikussága nem kíván sok magyarázatot:
Aeneas és a trójaiak megtisztították a harcteret, kivágták
a szentelt fát, puro ut possent concurrere campo
(hogy szabad téren küzdhessenek). A fa kivágása egyértelmû
kép: ezen a helyen nem folytatódik az eddigi istenek
tisztelete. Az általuk irányított rendnek vége. Aeneas megjelenése
Itáliában a saturnusi, faunusi, latinusi világ végét
jelenti. Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy ez
ellentétben áll Aeneas pietasával (itt: az istenek jogait és
hatalmát tiszteletben tartó kötelességtudat). Nagyon is az
istenek által kijelölt úton halad a hõs, csak éppen ezek az
istenek más istenek.
A 7. és a 8. ének szövege elegendõ fogódzót ad ahhoz,
hogy elképzeljük, milyen volt az a világ, amelybe Aeneas
megérkezett. Mindenekelõtt egyszerû és szerény igényû –
legalábbis ahhoz képest, amit a fatum az új nép megalapításához
kötve ígért. A korabeli világ kulturális-gazdasági
centruma nem itt volt, hanem Keleten. Éppen ott, ahonnan
Aeneasnak menekülnie kellett, Trója bukása után pedig
leginkább Görögországban, de semmiképpen sem a Mediterráneum
eldugott nyugati peremvidékén. Aeneas és népe
érkezése hatalmas történelmi fejlõdés lehetõségét teremtette
meg. Olyan hatalom születik majd ezen a vidéken, amelyhez
foghatót nem ismert korábban a történelem, amely törvényeivel
(mores) megszabja minden alávetett nép életét.
Az Aeneis félreérthetetlenül tükrözi azt a jogos büszkeséget,
amelyet minden római érezhetett, amikor arra gondolt, hol
van a helye városának és a res publicának a népek között.
Ugyanígy kétségtelen azonban, hogy az eposzban jelen van
egy másfajta szemléletmód is, mégpedig meggyõzõdésem
szerint ugyanilyen világosan: az, hogy ennek a korábban
mindenki számára elképzelhetetlen fejlõdésnek megvan az
ára. Vergilius, mint a Pharszalosz és Actium utáni generáció
tagja, aki átélte azt is, ami a két csata között történt, pontosan
kellett hogy tudja: a dolgoknak áruk van. A hatalmas

fejlõdésért fizetni kell. Ami legelõször áldozatul esik, az éppen a béke. Azért
kell kivágni a helyi istenség aranykori örökséget hordozó, szent fáját, hogy
szabad tér nyíljon a harcnak.
Tantae molis erat Romanam condere gentem (Ilyen nagy nehézségek
árán jöhetett csak létre a római nép; 1. 33.). A híres mondatban említett teher
(molis) nem csak Aeneasra nehezedett. A fatum által meghatározott történelmi
fejlõdés mindenkitõl áldozatokat követel, aki valamilyen módon
kapcsolatba kerül vele. A vizsgált részletben Faunusnak kell megbékélnie
azzal, hogy megsértették tiszteletét, kisajátították szent területét, annak ellenére,
hogy a maga eszközeivel korábban elõsegítette a végzet beteljesülését
(ti. a már említett, Latinusnak szóló jóslattal). A történelmi változások az
Aeneisben mindig katonai, háborús eseményeken keresztül következnek be,
ezeknek pedig egyformán esik áldozatul az, aki a fatum megvalósulását segíti,
és az, aki akadályozza. A legmeggyõzõbb példa erre az eposzban a 8.
énekben szereplõ Euander, aki éppen azért veszti el fiát, mert Aeneas segítségére
küldte. Ámde ami áldozatul esik a folyamatnak, az sokkal több, mint
egyéni életek: az egész történelem elõtti háborítatlanság. Aeneas érkezésével
veszi kezdetét a történelem. A történelmet pedig a fatum határozza meg.
A küzdelem nem csupán emberi szinten zajlik. Harcolnak az istenek is:
egyfajta theomachia tanúi lehetünk. Szépen illusztrálja ezt történetünk folytatása,
amely természetesen nem azzal ér véget, hogy Aeneas lándzsája beszorul
a gyökerek közé. Turnus ekkor fegyvertelenül áll ellenfelével szemben,
mert kardja a párviadal elején eltörött, ez volt az oka kétségbeesett menekülésének
is körbe a harctéren. A rutulus hõs elõtt felcsillan a remény, és
Faunushoz imádkozik:
„Faune, precor, miserere,” inquit „tuque optima ferrum
Terra tene, colui vestros si semper honores,
quos contra Aeneadae bello fecere profanos.”
Dixit, opemque dei non cassa in vota vocavit.
(12.777–780.)
(„Könyörülj, Faunus, kérlek, s te, jóságos Földanya, ne engedd el a fegyvert,
hisz én mindig ápoltam kultuszotokat, amelyet Aeneas népe háborúval szentségtelenített
meg!”– mondta, s nem hiába hívta segítségül az istenséget.)
Faunus tehát meghallgatja az imát, nem engedi el a fegyvert, Daunia
nimfa pedig új kardot nyom veszélyben forgó testvére, Turnus kezébe.
Venus is úgy érzi, be kell avatkoznia fia érdekében (hiszen a helyzet hirtelen
megfordult: Turnusnak van fegyvere, Aneasnak pedig nincsen), és kiszabadítja
a lándzsát a földbõl. Jól látható tehát, hogy a harc nemcsak az emberek
szintjén zajlik. Részt vesz benne az istenvilág is. A helyi istenségek: Faunus,
Daunia és, ismét csak szimbolikus módon, az õsi Földanya segítik a helyi
hérószt, de hatalmuk nem ér fel az olümposzi istenekével. A Juppiter vezette
és a fatum ügyében járó olümposziak foglalják el Saturnus utolsó aranykorrezervátumát.
Végezetül még egy különös körülményre fel kell hívni a figyelmet a részlettel
kapcsolatban. A már korábban idézett részlet arról számol be, hogy ez
olyan szent fa volt, amelyen a tengerbõl megmenekült (servati ex undis) hajósok
fogadalmi ajándékaikat szokták elhelyezni. Ezek az ajándékok legtöbbször
a menekültek tengervíztõl nedves ruhadarabjait jelentették. Horatius is
említést tesz hasonló cselekedetrõl a Pyrrha-ódában (I. 5.14.), és a Kr. u. 3. századi
kommentárszerzõ, Porphyrio ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy még õ
maga is találkozott a szokással.8 Mi köze azonban Faunusnak a hajósokhoz
és a tengerhez? Õ még csak nem is idõjárási istenség, aki lecsendesíthetné a


szélvihart, és ezen kívül egyetlen ókori forrásunk sem hozza kapcsolatba a
tengerrel. Vegetációs istenség, tõle származnak az erdõ sejtelmes hangjai, fákat
védõ (!) szerepe miatt nem választható el következetesen a másik õsi istenalaktól,
Silvanustól. Rómában késõbb a Lupercalia nevû ünnepen tisztelték
(azonosítása Lupercusszal persze jóval késõbbi).9 Hogyan kerül ez a tõsgyökeres
szárazföldi istenség a tengeri dolgok közelébe? A jelenség zavarba ejtõ,
és bizonyosan nem adható rá egyszerû, frappáns magyarázat. Az itt következõ
is csupán kísérlet.10
Megakadhat a figyelmünk a servati ex undis fordulaton. Korábban
egyetlen említés sem esett az itáliaiak hajózásáról. Az eddig mondottakat tekintve
ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a hajózás a rómaiak gondolkodásában
szintén az aranykor végét elõidézõ emberi cselekvések közé tartozott.
Annál többször nevezi magát Aeneas tengerbõl menekültnek (servatum
ex undis… me litora accipiunt, 3.209; illetve: ereptus ab undis, 1.596.) Nem
igényel hosszas bizonyítást, hogy az Aeneis világában éppen Aeneas az, aki
tengeren hányódott (iactatus in alto – akárcsak Odüsszeusz!), majd megmenekült
a hullámokból (servatus ex undis). Következésképpen éppen az õ és
emberei tiszteletét várnánk a tengerészeket védõ numennel szemben. Az a
tény, hogy éppen õk vágják ki a szent fát, világosan mutatja, hogy Aeneas
nem szándékozik ismét vízre szállni, még kevésbé továbbhajózni. A múlt
történetét lezártnak tekinti. Az õ viszonya a múlthoz gyökeresen különbözik
Turnusétól. Turnus ugyanis egy pusztuló világ hérósza, akinek tetteit a múlt
ideái, annak a világnak a képzetei határozzák meg, amely most éppen a fejlõdés
útjában áll. Aeneas viszont hosszú és nehéz folyamatban tanulta meg
(ezt a folyamatot ismerheti meg az olvasó a 3. és a 4. énekben), hogy a múlt
lezárása az elõfeltétele az új megteremtésének. Hiába ígéri Juppiter Junónak
a következõ jelenetben, hogy a két nép, a trójaiak és a latinok összeolvadásában
mindkettõ megõrzi majd sajátosságait, tudjuk, hogy minden megõrzés
ellenére valami veszendõbe ment, valami, ami a korábbinak a lényege volt.
Az Aeneis szövegét lépten-nyomon átszövõ idõbeli elõre-, illetve hátrafelé
mutató utalások révén az eposz átfogja a rómaiak egész történetét a
trójai létbõl történõ kiválástól egészen Augustus uralmáig. A mû nem egyszerûen
történelmi eposz, hanem az európai irodalom elsõ olyan epikus alkotása,
amelynek tárgya maga a történelem. Ennek értelmezési lehetõségeit járja körül
Vegilius, okait vizsgálja, mûködési mechanizmusait elemzi – ma már tudjuk,
hogy nem egyszerû következtetésekkel, sokkal inkább ellentétpárokkal, néha
egymásnak homlokegyenest ellentmondó jelenetek ábrázolásával. Az irodalomtanulmány


tudományban mára meghonosodott kifejezéssel élve a vizsgált olajfajelenet
egy kicsinyítõ tükör, amely, ha nem is teljes képét mutatja az egésznek, de
legalábbis a cselekmény vége elõtt még egyszer felidézi annak ott és akkor
fontos motívumait. Hogy mit jelenthettek ezek az ellentmondások, a pusztuló
régi és születõ (szép új) világ a korabeli olvasónak, nem kell magyarázni. Az
újkori pedig levonhatja belõle magának a tanulságot, hogy a haladás, fejlõdés,
civilizáció, hatalom, birodalom (és sorolhatnánk még az értelmezés
kulcsszavait) kérdésében semmi sem áll távolabb a Vergilius-alkotta elbeszéléstõl,
mint az egyoldalúság.



JEGYZETEK
1 Vö. Íliász, 22. 208.
2 Vö. Íliász, 22. 159-161.
3 Mindez annál meglepõbb, mert a 6. énekben Sibylla Aeneasnak adott jóslata éppen
fordított szereposztást feltételez: alius Latio iam partus Achilles (már megszületett
Latiumban az új Akhilleusz… 6. 89.). A probléma részletes kifejtését lásd R. O. A. M.
Lyne, The Further Voices in Vergil’s Aeneid, Oxford, 1987, 108-111.
4 Aeneis 7. 45. és az ezt követõ sorok.
5 Hésziodosz, Istenek születése 1011. és azt követõ sorok.
6 Halikarnasszoszi Dionüsziosz I. 72.; Plutarkhosz, Romulus 2.
7 Die Dichtkunst Vergils, Wien, 1964. 5.
8 Bõvebben errõl: R. G. M. Nisbet – M. Hubbard kommentárjában Horatius ódáinak I.
könyvéhez (Oxford 1970) a 14. sorhoz fûzött jegyzet (78. o.).
9 Vö. Altheim, Römische Religionsgeschichte, Göschen, 1932, 2. 71 skk.
10 Másik lehetséges, bár a következõt nem kizáró, hanem inkább kiegészítõ magyarázat
lehet a név etimológiája, amelyet már az ókoriak a faveo igével hoztak összefüggésbe.
Faunus tehát óvó, védõ istenség. Ez az értelmezés igen meggyõzõ, bár hiányoznak
hozzá a bizonyító párhuzamként felhozható szöveghelyek.
tanulmány




JÖVENDÖLÉS A SZÜLETÕ ÚJ VILÁGRÓL
És most jól idenézz, mert római véreid,
õket,
tenfajtád látod. Caesart s az iúlusi népet,
mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak
a fénybe.
Köztük az is, kit olyan sok jós megigért
– ime, ámulj
Augustus Caesaron: az Isteni sarja
e férfi,
másod-aranykor virrad fel Latiumban
alatta,
mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed
indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,
évnek, napnak egén is túl, addig, hol
a mennybolt
tengelye Atlas tarkóján tündökleni
látszik.
Istenigék által megjósolt jötte hirére
már most retteg a Caspium és a maeótisi
tájék
s rémülten kavarog mind hét torkával
a Nílus.
Vergilius: Aeneis 6. 788–800.
Lakatos István fordítása



ILIONEUS, A TRÓJAIAK KÖVETE LATINUSHOZ
„Fenséges fia Faunusnak, fejedelmem!
e földre
nem vészes viharok vertek ki a víz tükörérõl,
sem csillag, sem a part nem csalt meg
utunk közepette:
önként és egyetértve jövünk mindnyájan
e várba,
mert birodalmunkból, melynél a kelõ
Nap Olympus
legtetejérõl sem látott ragyogóbbat,
elûztek.
Származatunk Jupitertõl van, Jupiterre,
az õsre
büszke a dardán nép, Jupiter fényes faja
szülte
trójai Aeneást is, urunk, – õ küld küszöbödhöz…
Most pedig esdünk, oly sok vízen, vészben
utaztunk:
adj egy kis part-részt, békés helyet isteneinknek
és vizet és levegõt, mi megillet akárkit
a földön.
Nem lesz az országnak szeplõje e nép,
neveteknek
fénye se csökken alá, s nem enyész ily
tettre a hálánk,
és sose bánja meg ausoni, hogy Tróját
felölelte.”
Vergilius: Aeneis 7. 213–234.
Lakatos István fordítása
45




SATURNUS LATIUMBAN
Bámul ugyancsak, a két szeme jár
mindenfele fürgén
s élvezi Aeneás e helyet, majd kérdi s
örömmel
hall emlékeirõl hajdankori hõsi nagyoknak.
Róma erõdjének szólt most emelõje,
királyuk,
Éuandrus: „Helyi faunusok és nimfák, meg
a tölgyek
durva tövén nõtt lények laktak e sûrüben
egykor,
kiknél rend és mûveltség sose volt, a
barommal
bánni, begyûjteni termést nem tudtak, se
kimélni
készletük – éltek a szûkös vad-húson, fa
gyümölcsén.
Míg az Olympus egébõl el nem jött,
Jupiternek
fegyvereit futván Sáturnus, a trónja
veszített.
Õ e tudatlan, a szirtfokokon szétszórt
hegyi népet
egybeterelte, s törvényt adva, nevét a
vidéknek,
minthogy ölében lappangott, Latiumra
cserélte.
Ennek uralma alatt ragyogott, mondják,
az aranykor,
oly békés boldogsággal béklyózta a
népet,
míglen e színtelen és korcsabb kor
kezdte követni
s véle a vad harc-vágy, valamint éhsége
a kincsnek.”
Vergilius: Aeneis 8. 310–327.
Lakatos István fordítása
43


AKHILLEUSZ ÉS HEKTÓR PÁRHARCA
Ekkor az õrhely elõtt, meg a szellõs
vadfügefánál
végig a fal mellett, a szekérúton száguldtak:
és odaértek a kettõs szépvizü kúthoz,
ahonnan
mélyörvényü Szkamandrosz két forrása
elõtör.
Egy forrás langyos vízzel bugyog és
körülötte
száll a magasba a gõz, mint füst, ha
lobognak a lángok;
másiknak vize nyáron hûvös, akárcsak
a jégnek
zápora, vagy mint hó, vagy mint
kristályba fagyott víz.
Ott vannak közelükben a szépkövezésü
medencék,
jó széles gödrök, melyekben a drága
ruhákat
trójaiak feleségei és szép lányai mosták
régen, békében, mielõtt az akháj sereg
eljött.
Erre rohantak el õk, menekülve ez,
ûzve a másik;
nem hitvány a futó, de az ûzõ még
derekabb volt
és gyors; mert nem is áldozat-állatot
és nem ökörbõrt
kívántak, mely a gyors versenyzõ
férfiu díja,
ám a lovas Hektór lelkéért futva szaladtak.
Homérosz: Íliász 22. 145–161.
Devecseri Gábor fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése