KRISTÓ GYULA 

SZENT ISTVÁN KIRÁLY 

Budapest : Neumann Kht., 2002

A kötetet a Vince Kiadó hozzájárulásával tettük közzé

TARTALOM

Az "ország" a 10. század derekán 
A felmenők 
Születés, gyermekkor, házasság 
Koppány leverése 
A koronázás 
Harc és béke a törzsfőkkel 
A királyság új rendje 
A törvény szigorával, keresztény hittel 
Az egyházszervezet kiépítése 
Kapcsolat Európával 
Az ország az 1030-as években 
A család 
Halál és halhatatlanság

Az „ország” a 10. század derekán

Ha arra keressük a választ, hogy milyen is volt az ország a 10. század derekán, a Szent István születését megelőző időszakban, röviden azt a feleletet adhatjuk: a 950 körüli évtizedekben egyáltalán nem volt ország a Kárpát-medencében. Még pontosabban fogalmazva: több kis egységgel számolhatunk, de nem létezett egyetlen Magyarország.

Néhány évtizeddel korábban, a 10. század legelső éveiben még politikai realitás volt a kárpát-medencei Magyarország, hiszen Bölcs Leó bizánci császár – aki 906 táján írta Taktika című munkáját, és beható ismeretekkel rendelkezett a térség viszonyairól – arról tudósított, hogy az általa türköknek nevezett magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”. Hogy pontosan mit takart ez, a császár egy másik megjegyzése részletezi, amely szerint „a türkök népe gondot fordít az egyöntetű hadirendre”. Tehát a magyarok egységes katonai akciókat szoktak végrehajtani, vagyis amit a főnök, illetve a főnökök elhatároztak, azt a seregek végrehajtották.

Ennek mintegy illusztrációját nyújtják a 9. század végi, 10. század eleji kalandozások, amikor évente egy, központilag elhatározott és ezen akarat szerint kivitelezett hadjáratot vezettek a magyarok a Balkán-félszigetre vagy Nyugat-Európába. Egy másik bizánci forrásból, György barát krónikájának folytatásából értesülünk arról, hogy miként is működött ez a rendszer. Eszerint a már említett Bölcs Leó bizánci császár, miután 894-ben vereséget szenvedett Simeon bolgár uralkodótól, elküldte Niketaszt, a császári flotta parancsnokát „hadihajókkal a Duna folyóhoz, hogy adjon ajándékot a türköknek, és késztesse őket harcra Simeon ellen. Niketasz elment, találkozott azok fejeivel, árpáddal és Kusánnal, és miután megállapodtak egymással a támadást illetőleg, és kezeseket is kapott, visszajött a császárhoz”: Az egyezségnek megfelelően a magyarok átkeltek az AI-Dunán, megtámadták a bolgárokat, Simeont megfutamították, vagyis főnökeinek engedelmeskedve a magyarok egy szívvel, egy lélekkel vonultak hadba, és vívták meg háborújukat. (Egyébként ez a katonai akció volt a hadi szerencse fordultával vereséggé változó és a 895. évi magyar honfoglalásba torkolló balkáni hadjárat.)

Mivel a 9–10. század fordulóján a rendszeres katonai akciók megszervezésében és lebonyolításában mutatkozott meg leginkább a magyar politikai berendezkedés, ezek egysége, lebonyolításuk fegyelmezettsége bizonyítja a politikai rendszer központosított voltát is. A magyarokat jól ismerő Bölcs Leó ezt írta: „Ez a nép tehát, mint amely egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved elkövetett vétkeiért, s mint amelyet így nem szeretet, hanem félelem tart féken, a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és faggyal és a szükségesekben való egyéb nélkülözéssel, lévén nomád nép.”

A 9. század utolsó és a 10. század első évtizedeinek portyázásai egy központból irányított akciók voltak; a politikai rendszer bízvást nevezhető monarchikusnak, még ha látszólag két vezető jelenik is meg a magyarok élén. Már egy 880 tájáról való arab forrás – Dzsajháni későbbi szerzők által fenntartott munkája – szólt arról a magyarokkal kapcsolatban, hogy két főnökük van, a künde címet viselő király, valamint a gyula címmel felruházott személy, és minden magyar ez utóbbi „parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben”. A magyaroknak pedig „sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval”. Az e világi ügyekben – amelyek, nomád népről lévén szó, döntően katonai-hadi természetűek voltak – a gyula szava döntött, de tényleges vezetőnek a künde számított, ő volt a király. E szentként tisztelt (szakrális) uralkodó tartotta a kapcsolatot az égiekkel, maga is légies magasságokban trónolt népe felett, és közönséges földi halandó aligha pillanthatta meg, valójában istenkirálynak számított. Ő a monarcha, vagyis az egyeduralkodó, ő biztosított a politikai rendszernek monarchikus színezetet, vele szemben a gyula minden téren földi halandónak minősült. A kutatás a 9–10. század fordulójának e magyar politikai berendezkedését fejedelemségnek nevezi, de pontosabban mutatja lényegét, ha szakrális fejedelemségnek (belső megítélés szempontjából szakrális királyságnak) tekintjük, Magyarország népességének pedig azokat, akik felett a künde gyámkodott.

A 10. század eleje viszonyai mai fogalmaink szerint nem értelmezhetők. A szó szoros értelmében Magyarországról sem lenne szabad beszélnünk. A nomádok ugyanis, amilyenek ekkortájt a magyarok is voltak, nem terület felett gyakoroltak uralmat, hanem népek felett. A dolog lényegére mutatott rá az a 7. századi bizánci történetíró, Georgiosz Piszidész, aki ekként fogalmazott: a nomádok „nem tisztelték a törvényes határt. Ők mindig a szilárd határok megrendítésére törekedtek.” A terület csak annyiban játszott szerepet értékítéletükben, amennyiben a népek is térben, területeken helyezkedtek el. állandó vándorlásaikból, gyakori hódító akcióikból következik, hogy könnyűszerrel léptek át általuk nem tisztelt politikai határokat. Nem véletlenül fogalmazott Bölcs Leó úgy, hogy a magyar nép egy fő uralma alatt áll. Szó nincs itt ugyanis arról, hogy ezen egyetlen fő hatalma egy terület, Magyarország felett érvényesülne. A nomádok nem területeket, hanem népeket gyűjtöttek össze, népeket vetettek maguk alá, ez volt hatalmuk fokmérője.

Szintén nehéz mai mércével értelmezni a magyar nép korabeli fogalmát. Nem szabad emögött szigorú etnikai minősítést látni. A magyar népbe tartozott ekkortájt mindenki, aki a künde uralma alá tartozott. Már 880 táján a hivatkozott arab kútfő (a Dzsajháni-hagyomány) is úgy beszélt magyarságról, hogy minden, a magyar (törzs/nép vezette) politikai kötelékbe tartozó népességet e fogalom alá vont (így a magyarokhoz kevéssel korábban csatlakozott kavar vagy kabar népet is). Ha tehát a 10. század elején mégis Magyarországról szólunk, akkor azt csak a könnyebb megértés kedvéért tesszük, s e Magyarországon azon népek összességét értjük, amely felett a főhatalmat a künde, a katonai felügyeletet pedig a gyula gyakorolta. A külső szemlélő számára a 10. század eleji „Magyarország” mint egyetlen fő alatt álló, egyetlen politikai képződménybe foglalt, illetve kényszerített népek összessége jelent meg. Ezt a politikai struktúrát a szakirodalom nomád birodalomnak (nomádállamnak) nevezi, amely nem nélkülözte a társadalmi tagoltságot. Ennek a képződménynek szabadságot élvező (vezető) részéhez a Hétmagyar nevet viselő magyar törzsszövetség törzsei tartoztak, szolgaságra vetett tagjai pedig alávetett (leigázott, befogadott) idegen etnikumú népek voltak.

A nomád birodalmak sajátossága, hogy egy fő (vagy egy család) köré szerveződve roppant gyorsan kialakultak, majd rövid életű virágzás, nagy hódítások, fényes katonai sikerek után hasonló gyorsasággal lehanyatlottak, eltűntek a történelem színpadáról, hogy helyükön egy másik személy (és család) köré csoportosult újabb nomád birodalom jöjjön létre. Ebben az öröknek hitt körforgásban egymás nyakára hágtak a kimmerek, a szkíták, a szarmaták, az ázsiai hunok (hiungnuk), a szienpik, a zsuanzsuanok, az európai hunok, a türkök, az ujgurok, a kirgizek, az avarok, az onogurok (vagy/és a bolgárok), a kazárok, a magyarok, a besenyők, az úzok, a kunok, a mongolok.

A 850-es években kialakult Magyar Fejedelemség (magyar szakrális királyság) fénypontja – Etelköz elvesztése ellenére is – a 9–10. század fordulójára esett. A magyarok már Etelközből a mai Ausztria területére jártak portyázni, ekkor foglalták el a Kárpát-medencét, közvetlen fennhatóságukat az Enns folyóig (csaknem a mai Linz városáig) húzódó területek népességére kiterjesztették, kalandozásaik hatóköre elérte nyugaton a Rajnán túli területeket, délen Itáliát, északon a dán határt. Rendre nagy sikereket arattak, foglyokban és nemesfémben gazdag zsákmányt vittek haza, ahol pedig átmenetileg nem hadakoztak, onnan adókat kaptak a béke biztosítása fejében.

Ezen az – egyelőre igen szilárdnak tetsző – építményen az első, jóllehet hajszálvékony repedések már a 10. század elején megjelentek. 906-ban a szláv dalamancok nem a teljes magyar katonai kontingenst bérelték fel hadra a szászok ellen, hanem egy kisebb egységet, amely „Szászországban nagy mészárlást vitt véghez, és mérhetetlen zsákmányt ejtett”. Ez a sereg éppen visszaérkezett Dalamanciába, „ahol szembetalálkozott egy másik magyar sereggel. Ezek azzal fenyegetőztek, hogy [dalamanc] barátaik ellen háborúba kezdenek, mivel az ő segítségül hívásuktól eltekintettek, miközben oly nagy zsákmányhoz juttatták az előzőeket”. Végül e másik sereg újfent végigdúlta Szászországot, miközben az első sereg Dalamanciában bevárta őket. 906-ban tehát már idegenek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az addig egységes magyar haderőn belül lehetséges önálló akcióra kapható kisebb (de még így is elégséges erőt képviselő) kontingenst találni, ez bizonyára egy törzs (vagy törzsi csoport) katonasága volt.

Ami azonban 906-ban még csak felsejlett, az 917-ben, majd főleg ezt követően, a század további részében bizonyosság lett. 917-ből van hírünk az első olyan eseményről, amikor egyazon évben két irányba indultak portyázni a magyarok. Az egyik csoport (több törzs katonasága) Elzászt és Lotaringiát pusztította, tehát nyugaton hadakozott, a másik pedig bolgár szövetségben vonult fel Bizánc ellen, azaz a Balkán-félszigeten tevékenykedett. Ezzel felsejlett, majd a következő évtizedekben állandósult az a helyzet, amikor a magyarok egyik része állandóan nyugatra járt zsákmányolni (ehhez az irányhoz számítható Itália is), a másik pedig délkeletre, a Balkánra. Ez arra mutat, hogy megkezdődött a Magyar Fejedelemség szétesése, hiszen a hadakozásban, fő élettevékenységében az addig érvényesült központi irányítás háttérbe szorult, majd a 10. század középső évtizedeire teljesen elenyészett.

934-től kezdve immár markánsan kirajzolódik a kalandozások e két, állandósult iránya, világosan jelezve azt, hogy mindkettő mögött saját irányító apparátus létezett, ami egyet jelentett a hajdani egységes, szellemileg a künde, a gyakorlatban a gyula által megtestesített, központi akaratot kifejező vezetés megszűntével. Az erők megosztása azzal a következménnyel járt, hogy megritkultak a sikeres kalandozó akciók, mind gyakoribbakká váltak a kudarcok. 917 után ugyanis a megtámadottaknak immár nem a teljes, hanem legfeljebb fél nomádállami hadsereggel kellett felvenniük a harcot, s a nyomás csökkenése lehetőséget biztosított mind Nyugat-Európának, mind Bizáncnak arra, hogy felkészüljön a magyar támadások elhárítására. Igen frappáns bizonyítéka van annak, hogy 934 után rendszeresen két irányban portyáztak a magyarok. Nyugat felé a zsákmányszerző katonai akciók 955-ben, az augsburgi csatával abbamaradtak, ezzel szemben a Balkánra 955 után még másfél évtizeden át töretlen lendülettel indultak seregek. Vagyis a Lech-mezőn nem a teljes magyar haderő szenvedett vereséget, hanem csak a hagyományosan nyugat felé portyázó törzsek katonasága. A balkáni kalandozásoknak majd csak a 970-ben Arkadiupolisznál a magyarok e részét sújtó csatavesztés parancsolt megálljt. Minden ok megvan annak feltételezésére: a magyarok e két, eltérő orientációt folytató csoportja egyre inkább függetlenedett egymástól, de a 10. század közepéig még nem következett be köztük a teljes szakadás.

A következő adatsor, amely a Magyar Fejedelemség széthullási folyamatát mutatja, egy 942. évi eseménnyel kapcsolatos. A magyarok nyugat felé portyázó csoportja ekkor Hispániába (a távoli Ibériai-félszigetre) érkezett zsákmányszerzésre, ahol többen arab fogságba estek. Ők szolgáltatták azokat a híreket a magyarokról, amelyek utóbb bekerültek egy mór történetíró, Ibn Hajján arab nyelvű munkájába. Eszerint a magyarok „a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken.” A magyarok nomádsága tehát a 10. század eleje, Bölcs Leó tudósítása óta mit sem változott, hiszen – mint ismert – a bizánci császár szintén „nomád nép”-ként szólt róluk.

A mór krónikás munkájában hasonlóan fontos tudósítás az, amely szerint a magyarok „hét vezér alá tartoztak, közülük a legtekintélyesebbet gyulának hívták,” őt követte az Ibn Hajján által felsorolt hat személy (akiknek neve, sajnos, a kéziratban nehezen olvasható, és – az egyetlen Bulcsút leszámítva – biztosan nem értelmezhető). Abban a vitában, hogy itt a hispániai területen jelen levő hét hadvezérről van-e szó, vagy a magyarok hét fejéről (azaz a hét törzsfőről), két szempont alapján is lehetséges dönteni. Egyfelől teljességgel kizárt, hogy 942-ben (vagyis 934 után!) valamennyi magyar törzs nyugatra járt volna portyázni. Másfelől viszont, ha ezt fel is tesszük (de meg nem engedjük), képtelenség arra gondolni, hogy egyazon időpontban a Magyar Fejedelemség valamennyi feje elhagyta volna a Kárpát-medencét, és a távoli Hispániában egymás sarkát taposta volna. Eszerint a mórokat informáló magyar foglyok nem a jelen levő hadvezérekről (azok számáról) tettek említést, hanem a magyarok politikai berendezkedéséről szóltak. Itt már nem azt említették – mint négy évtizeddel korábban Bölcs Leó –, hogy a magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”, hanem azt, hogy „hét vezér alá tartoztak”. Ez azt jelenti, hogy a nyugaton harcoló magyar katonák 942-ben úgy vélték: náluk immár nem monarchia van, hanem sok (hét) vezér gyakorolja a hatalmat. Ebben a hét vezérben nem nehéz felismerni a hét törzs fejét. A fejedelemség intézményét tehát (amely a központi akaratot testesítette meg, illetve a központi irányítást biztosította) felváltotta az egyes törzseken, azok önállóságán alapuló berendezkedés – legalábbis az informátorok tudatában. Ugyanakkor az a körülmény, hogy az informátorok számon tartották a hét vezért, arra enged következtetni: a szakrális királyság törzsi fejedelemségekre (törzsi államokra) való szétesésének folyamata nem fejeződött be, még élt az egyszerű emberekben (amilyenek a Hispániában foglyul ejtett magyarok lehettek) a hét törzs (a Hétmagyar) együvé tartozásának tudata.

Nem érdektelen emlékezetünkbe idézni, hogy Ibn Hajján (illetve az őt tájékoztató magyarok) szerint a hét vezér legtekintélyesebbike a gyula volt. Ez 40 évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna, amikor éppen a künde istenkirálysága adott monarchikus jelleget a rendszernek, és a gyula mindössze egyike volt a végrehajtó hatalomnak, igaz, annak apparátusából a leghatalmasabb. Ezen információ alapján bízvást következtethetünk arra: 942 tájára a künde, a szakrális király tekintélye lehanyatlott, elenyészőben volt, a magyarok között a hatalom dolgában a gyula emelkedett ki; nem véletlenül az a vezető, aki évtizedeken át – a központi irányítás időszakában – a legfontosabb élettevékenységgé vált hadügyeket kezelte. A háborúk szervezése és lebonyolítása, a békekötések, a külországiakkal való tárgyalások, a beözönlő zsákmány egyszerre biztosítottak a gyulának pénzt, presztízst, pozíciót. Amikorra a központi irányítás megszűnt, a gyula immár vezértársai, a többi törzsfő fölé nőtt.

A künde nevet viselő istenkirály lassan elvesztette hatalma szakrális jellegét. Magával a künde címmel a 10. században már nem is találkozunk, új néven, nagyfejedelemként fordul elő. Ez annak a jogigénynek a kifejezése, hogy továbbra is őt, a künde leszármazottját illeti meg a főhatalom a Magyar Fejedelemségben, csak időközben meglazultak ennek a fejedelemségnek az eresztékei. Nem lehet kétségünk: e nagyfejedelem soha nem adta fel – legalábbis gondolatban –, hogy ő a politikai berendezkedés első számú (sőt egyetlen) letéteményese, a monarcha, hiányzott azonban az a tényleges hatalom, amellyel ezt biztosíthatta volna. A szakralitás elvesztése is azzal lehet kapcsolatos, hogy tudatosult a künde utódaiban: istenkirályként a szétforgácsolódó, részekre hulló, nimbuszát vesztő szakrális királyságban többé lehetetlen valóságos politikai irányító hatalomhoz jutni. Mindezt csattanósan támasztja alá az a tény, hogy a magyar hagyomány a 9. század végi árpád és a 10. század második felében szereplő Taksony (nagyapa és unoka) között egyetlen, biztosan nagyfejedelmi méltóságot betöltött személy nevét sem őrizte meg. Ez arra mutat: a 10. század első felének nagyfejedelmei (hiszen 50 év alatt több ilyennel kell számolnunk) nem örökítették meg nevüket fényes tettekkel, ami hatalmuk korlátozott voltából adódhatott.

Az eddig felsorolt sejtéseket a bizonyosságok szintjére emeli Bölcs Leó fiának, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak 950 táján írott munkája. Ebben arról olvasunk, hogy a magyarok nyolc törzse (azaz a Hétmagyar törzsszövetség törzsei és az egy kavar törzs) „nem hunyászkodik meg a maga fejedelmei előtt, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak”. Ez egyrészt bizonyossá teszi, hogy a fejedelemség (a nomádállam) felbomlása előrehaladt, hiszen az egyes törzsek nem tanúsítottak engedelmességet a fejedelemség vezetői iránt. Valójában a már 917 (markáns jelleggel 934) óta két irányban folyó kalandozó akciók is ezt a helyzetet készítették elő. A nyugati és délkeleti portyázások egyidejű létezése ugyanis pontosan azt jelentette: egy (az egyik) törzsi csoport nem engedelmeskedett egy másik (magát központnak tekintő) hatalom akaratának. Másrészt arról tesz tanúbizonyságot az idézet, hogy a felbomlás még nem jutott el a végső kifejlethez, a törzsek együvé tartozásának tudata nem enyészett el, hiszen kényszerű szükségben, azaz nyilván védelmi háború esetén a maguk külön útját járó törzsek még hajlandók voltak a közös fellépésre.

Konstantinnál hangsúlyos – feltehetően a valóságosnál is kiemeltebb szerephez jutott a nagyfejedelem. Ennek az az oka, hogy a császár egyik informátora Termacsu volt, árpád dédunokája, akinek érdekében állt családja szerepének kidomborítása. A másik személy, akitől Konstantin a magyarokkal kapcsolatban hírekhez jutott, Bulcsú horka lehetett: szintén nem véletlen, hogy a császár Bulcsúról is részletesebben szólt. Az árpádokról öt nemzedékre kiterjedő családfát jegyzett fel, és Bulcsúnak is megnevezte az apját. Ezzel szemben a gyula tisztség betöltőjéről, személyéről, családi viszonyairól hallgatott, azt azonban kénytelen volt elismerni, hogy a gyula méltóság nagyobb a horkánál. Nyomatékosan említette a császár, hogy a nagyfejedelmi tisztség árpáddal kezdődött (ami tévedés, a valóságban árpád apjával, álmossal), és azóta mindig ez a család adja a nagyfejedelmet.

Konstantin akként összegezte a 950 körüli magyaroknál létező uralmi rendet, hogy „első fejük az árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, de van két másik is, a gyula és a horka, akik bírói tisztséget viselnek, de van fejedelme minden törzsnek is”. A császár leírása tehát egyszerre mutatja a fejedelemségi (nomádállami) jelleget, a nagyfejedelem, a gyula és a horka említése felel meg ennek, valamint a törzsi szeparatizmus megerősödését is. Azon megjegyzése, hogy „van fejedelme minden törzsnek”, arra mutat: a tényleges hatalom birtoklásában a fejedelemség vezetőinek osztozniuk kellett a törzsfőkkel. A valóságban azonban ennél „rosszabb” lehetett a helyzet. Konstantin császár egy másik munkájában ugyanis – ahol értékítéletét már nem befolyásolta a magyar nagyfejedelmi család egy tagja és a horka tisztség betöltője – államférfiúként, a politikai realitásoknak megfelelően, arról írt, hogy leveleit a magyarok fejedelmeihez (vagyis több személyhez) intézi, míg Kazária esetében a kagánhoz (azaz a kazár szakrális királyság egyszemélyi vezetőjéhez). E különbségtétel világosan tanúskodik arról, hogy Konstantin a 10. század derekán Kazáriát monarchiának tekintette, a magyarok uralmi rendszerét viszont nem. Az apja (Bölcs Leó) által a nomádokra általánosan használt kifejezést kölcsönvéve Konstantina magyarokat a „sok fő alatt álló” népek között tartotta számon.

Ugyancsak sajátos kettősség nyilvánul meg Konstantinnál abban, ahogyan a magyarok földrajzi elhelyezkedéséről szól. Turkia (Magyarország) egész szállásterületét a Temes, a bizonytalan azonosítású Tútisz (talán a Béga?), a Maros, a Körös és a Tisza folyókkal jellemezte. Könnyen belátható, hogy ez nem a teljes magyar szállásterület volt, hanem csak egy törzsé (hogy melyiké, kétséges). Más kép rajzolódik ki viszont akkor, amikor a császár a magyarokkal szomszédos népeket említi. Eszerint a magyarok „közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Isztrosz folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek, észak felé a besenyők, nyugatabbra a frankok, dél felé pedig a horvátok”. A nem egészen pontos tájolás ellenére sem lehet kétséges, hogy az így körülrajzolt térség alapvetően különbözik a folyónevekkel jelölt és egész Magyarországként minősített szállásterülettől. A népnevek adta határok valóban a teljes Magyar Fejedelemséget rajzolják körül.

Milyen volt hát az „ország” a 10. század derekán? Ami a politikai viszonyokat illeti, törzsek halmazából állt, és nem lehet egységes „országnak” tekinteni. Az egyes törzsek létszáma 10–10 ezer körül mozgott, a Hétmagyar törzseinek létszáma tehát nagyjából 70 ezerre rúgott, a három törzsből létrehozott egyetlen kavar törzsé 30 ezerre, ami összesen 100 ezer főt tett ki. A Magyar Fejedelemségnek alávetett más, a Kárpát-medencébe nem a magyarokkal együtt bejött népesség (őslakosok, kalandozó hadjáratokból behurcolt foglyok) összlétszáma hozzávetőleg kétszeresen felülmúlta a magyar és kavar törzsek létszámát, vagyis mintegy 200 ezerre becsülhető. A hét törzs „fejlettsége”, a Hétmagyarra gyakorolt befolyása természetesen nem volt azonos szintű. A nagyfejedelem törzse veszített korábbi súlyából, az augsburgi csata előtt a gyula-törzs, valamint Bulcsú törzse tűnt erősnek. 955 után azonban jelentős eltolódás következett be.

A törzsek élén törzsfők álltak, akik a 10. század első felében egyre inkább függetlenítették magukat a Magyar Fejedelemség vezetőitől, és önálló politikai irányvonalat alakítottak ki. Körülöttük kíséret szerveződött, amely az ismétlődő zsákmányszerző akciók következtében egyre határozottabb karaktert nyert. A Hétmagyar törzsei nemzetségekre tagozódtak, egy-egy törzs átlagosan öt nemzetséget foglalt magában. A nemzetséget háromgenerációs, tagjait tekintve szabad emberekből álló nagycsaládok alkották. A nagycsaládokat többnyire valós, a nemzetséget valós vagy vélt vérségi kapocs fogta össze, de még a törzsek sem voltak mentesek a fiktív vérségi kötelék bizonyos szálaitól, illetve annak látszatától. Jellemző, hogy a 9. században a magyar törzsek között létrejött vérszerződés is azt imitálta, hogy a szövetségre lépő törzsek egymással vérrokonok. Ennek demonstrálását szolgálta, hogy a törzsfők egymás vérét összekeverték és megízlelték. A felmerült vitás ügyeket a nemzetség saját hatáskörében intézte el, ezek a legritkábban kerülhettek törzsi vagy netán törzsszövetségi szintre. Közigazgatásra nem volt szükség, a kisebb közösségek önigazgatása („magánigazgatása”) elegendőnek bizonyult a nézeteltérések rendezésére.

A magántulajdon szinte ismeretlen fogalom volt, legfeljebb az állatállományra terjedt ki, de ott is csak a főnökök és azok hű emberei (a kíséret vezetői) rendelkezhettek ilyennel. A föld, ami elsősorban legelő- és itatóhely szerepét töltötte be, közösségi tulajdonban, a törzs tulajdonában volt. A törzs számított a legkisebb egységnek, amely képes volt legelőit megvédeni, erre egy nemzetség mérete miatt alkalmatlannak bizonyult. A hét törzs tagjai a 10. század első felében nomádok voltak, döntően rideg állattartással foglalkoztak, főleg lovat és juhot, illetve szarvasmarhát tartottak, mindent az állatállomány ellátásának rendeltek alá. Ezt szolgálták gyakori vándorlásaik (persze meghatározott körön belül) a dús füvű legelőkre, továbbá hogy nem merészkedtek víztől távoli területekre, mivel állataikat rendszeresen itatniuk kellett. A legelőváltó életmód nem tette lehetővé, hogy a gyors érésű kölesen kívül más gabonát termeljenek, és hogy szilárd épületeket emeljenek. Így sátrakban éltek télen-nyáron, a férfiak lovon közlekedtek, a nők és a gyermekek ekhós szekereken. Nem voltak faluszerű településeik, a szétszórt táborhelyek környékén egy-egy vérrokon társadalmi csoport (nagycsalád, nemzetség) nomadizált. A nomád férfi született katona, akit gyermekkorától kezdve kiképeztek az íj és a nyíl használatára, s ebben művészi fokot ért el. Hajlandónak mutatkozott főnökei parancsára lóra pattanni, és nagy távolságokra elmenni a kilátásba helyezett zsákmány reményében. Ilyenkor a gazdaság ellátása a család otthon maradt tagjaira (asszonyokra, öregekre), valamint az esetleges szolgaszemélyzetre hárult. Az itt vázolt életforma állandó sajátja a steppeövezetben élő népeknek, a magyarok is évszázadok óta ebben a gazdasági rendszerben éltek. A 10. századi magyarok pogányok voltak (a tüzet imádták, eleven volt napkultuszuk, hittek a túlvilágban, őseik szellemében stb.), ismeretlen volt körükben az egyistenhit.

Ilyen volt az az „ország” és így festettek azok a körülmények, ahol és amelyek közepette Vajk, a későbbi István közvetlen felmenői éltek.

A felmenők

Vajk apai ágon a nagyfejedelmi törzs, anyai ágon a gyula-törzs leszármazottja volt, vagyis politikai befolyás szempontjából a 10. század két leghatalmasabb, legbefolyásosabb családját mondhatta sajátjának. Apai ágon ötödik felmenője (szépapja) az az álmos volt, akinek a nevéhez a magyar hagyomány a tőle eredő család karizmáját fűzte. Eszerint álmos „teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és az mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.” Ez az égi kinyilatkoztatás legitimálta álmos és a tőle eredő istenkirályok és nagyfejedelmek uralmát. Valamennyien onnan eredeztették hatalmuk jogosságát, hogy égi jel jövendölte meg álmos anyjának, Emesének: nagyra hivatott dinasztia ősanyja lesz. A valóság egy szelete – ha torzult formában is – beszüremkedett a mondába. A turul (vagyis egy sólyomféle madár) – még ha másodlagos – megtermékenyítő szerepe azzal kapcsolatos, hogy a család nagyon régi, állatőstől eredeztethető képzetek alapján magát a turulmadár leszármazottjának gondolta. A steppén nem volt meglepő ez. A belső-ázsiai türkök eredetmondája nőstény farkastól származtatta e népet, a mongol Dzsingisz kán ősapja pedig – a hiedelem szerint – az ég rendeléséből született kékesszürke farkas meg egy rőtes szarvasünő nászából eredt. A turulmadár másfél évszázadon át (a 9. század közepétől a 10. század végéig) terítette ki óvó-védő szárnyát a főhatalmat gyakorló álmos és utódai fölé, de még a 13. században is számon tartották, hogy e család a turul nemzetségéből származik.

Vajk dédapja árpád volt, aki az álmos kündét sújtó szakrális gyilkosság (vagy feláldozás) után 895-ben vette át a Magyar Fejedelemség – egyelőre inkább szellemi, semmint valóságos – vezetését. Már a 10. század közepén azt terjesztették árpád leszármazottjai, hogy árpád az első fejedelem, sem előtte nem volt a magyaroknak más fejedelmük, sem azóta nem lett fejedelem más nemzetségből való. Ezt az árpád-dédunoka, Termacsu, 946 táján Konstantinápolyban a bizánci császárral is elhitette.

Az árpád-utódok e tudatos torzítással, hogy ti. álmos nem volt fejedelem, elvitatták álmos más fiaitól, illetve azok leszármazóitól a hatalomhoz való jogcímet. Ezzel szemben a turulmonda a valóságnak megfelelően az uralmi legitimitást álmos minden leszármazottjának biztosította. Vajk nagyapjáról, Zoltánról a nevén kívül szinte semmit nem tudunk, mert amit a 13. század elején a magyar honfoglalásról regényes gesztát író Anonymus róla összehordott, az kivétel nélkül a szerző fantáziájának terméke. (A magyar hagyományban neve Zoltaként szerepel.) Konstantin császár mindössze annyit említett meg Zoltánról, hogy apja, árpád, negyedik fiúként nemzette. Az árpád-fiak között a főhatalom a születés sorrendjében öröklődött, és egyetlen ágat sem lehetett abból kihagyni. árpádot eszerint első-, majd másodszülött fia követhette (azaz Tarkacsu és Jeleg). Ha a harmadszülött fiú (Jutocsa) még élt két bátyja halálakor, akkor ő következett, ha nem, akkor az ő fia, Felicsi. A szakrális jellegét lassan levetkező fejedelmi hatalomban árpád közvetlen utódai nevét a források nem örökítették meg (nem lehettek különösen jelentős személyiségek), azt viszont Konstantintól tudjuk, hogy 950 táján a harmadik árpád-fiú, Jutocsa fia, Felicsi (vagy Feli) viselte a fejedelmi hatalmat. Utána a negyedik ág következett, vagyis Zoltán ága. A császár megírta, hogy 950 körül árpádnak már egyik fia sem volt életben (tehát a legfiatalabb, Zoltán sem), viszont unokái közül élt – nyilván mások mellett – Felicsi, Tas és Taksony. Őket azért nevezhette meg név szerint, mert Felicsi éppen fejedelem volt, Tas és Taksony meg a fejedelmi hatalom várományosai lehettek. Tasról semmi közelebbit nem tudunk, Taksony viszont bizonyosan a negyedik ághoz tartozott, Zoltán fia volt. Ő Vajk nagyapja.

Taksonyról valamivel bőbeszédűbbek a források, mint Zoltánról. Tudjuk róla, hogy 947-ben – amikor még nem viselte a fejedelemséget – kalandozó hadjáratot vezetett Itáliába, egészen annak déli csücskéig, Otrantóig előrehatolt a csak Apuliát három hónapig dúló katonai akció során. II. Berengartól 10 mérő pénzt kapott, Itália királya így pénzen biztosította a magyarok ellenében országa békéjét. Kortárs forrás (Liudprand krónikája) Taksonyt a magyarok királya címmel illette. Kései – és nem feltétlenül hitelt érdemlő – kútfő, az 1500 körül élt bajor Aventinus munkája arról tett említést, hogy Taksony – aki e helyütt szintén a magyarok királyaként szerepel – 948-ban két sereggel Ausztriát és Karintiát pusztította, de vereséget szenvedett. Ugyanez a kútfő a 955. évi augsburgi csata öt magyar vezéréről szól, Bulcsú királyról, valamint négy kiskirályról (nyilván alvezérről): Csabáról, Lélről, Súrról és Taksonyról. Közülük Bulcsú, Lél és Súr bizonyíthatóan harcolt a Lech-mezőn. Hogy Taksony alkalmasint valóban résztvevője lehetett a magyarok számára gyászos kimenetelű katonai vállalkozásnak, azt két körülmény valószínűsítheti. Egyrészt ha 947-ben vezetett portyázó hadat (önállóan), megtehette ezt 955-ben is (a horka méltóságot viselő Bulcsú alvezéreként). Ez közvetve arra mutat, hogy még 955-ben is Felicsi állt a Magyar Fejedelemség élén, azaz a főhatalom nem került át az árpád-fiak negyedik ágára. Másrészt egy későbbi időből való külországi krónika (a 13. századi Albericusé) – szerfelett eltúlozva a magyarok augsburgi veszteségét – arról ír, hogy a csatából élve megmenekült hét magyar közül „az egyik király lett”. Mivel Taksony Felicsi után valóban elnyerte a fejedelmi méltóságot, ez a hír rá vonatkozhat. Eszerint Taksony 955 után jutott a főhatalom birtokába, de hogy az uralomváltás bármiféle kapcsolatban lenne a Lech-mezei fiaskóval, nem több puszta kombinációnál.

Amit a magyar hagyomány Taksonyról megőrzött, kivétel nélkül keleti (steppei) kapcsolataira utal. Anonymus tudni véli, hogy Zoltán (Zolta) „a kunok földjéről hozott feleséget” fiának, Taksonynak. Taksony felesége volgai bolgár (esetleg besenyő vagy kazár) nő lehetett. Ugyancsak a névtelen jegyző örökítette ránk, hogy Taksony idején a volgai Bolgárországból több előkelő érkezett „nagyszámú mohamedán kíséretében”. A fejedelem állítólag gazdagon megadományozta őket, kezükbe került Pest is. Ugyancsak Taksony idejében keletről, a besenyők földjéről jött Tonuzoba, aki fejedelmi családból származott, és egészen Szent István király idejéig élt. Tonuzobának Taksony a Tisza vidékén adott szálláshelyet. A magyar hagyomány megőrizte annak emlékét, hogy Taksonynak két fia volt, Géza (az eredeti névalak szerint Gyeücsa) és Mihály.

Miként nem tudjuk, hogy mikor került a fejedelmi székbe Taksony, arról sem rendelkezünk pontos információval, hogy meddig töltötte be e posztot. A hagyományos felfogás a 970-es évek elejére teszi ezt, de e dátumot semmiféle forrás nem bizonyítja. Ezzel szemben egy magyarországi kútfő (a Zágrábi Krónika) arról számol be, hogy „Taksony fia, Géza herceg az Úr megtestesülésének 963. évében – isteni intéstől megérintve – a pogányság szertartásainak megsemmisítéséről és az Isten iránti tisztelet gyarapításáról kezdett gondolkodni”. A Zágrábi Krónika 10–11. századi évszámai általában kiállják a kritikát; több olyan is van, amelyik csak itt fordul elő, illetve az itt olvasható dátum a helyes. Ez megnöveli a bizodalmat a 963. esztendőre tett esemény (és maga az évszám) iránt. Ha viszont bevonunk a vizsgálatba egy kortárs kútfőt, annak információja még inkább megerősíti a hír megbízhatóságát. Liudprandtól értesülünk ugyanis arról, hogy XII. János pápa és az általa frissen császárrá koronázott I. (Nagy) Ottó között 963-ban megromlott a viszony, a pápa azzal vádolta a császárt, hogy híveit (bizonyos Leót és Jánost) Ottó a maga oldalára állította. Erre a vádra a császár ekként válaszolt: „Leó püspököt és János bíboros-szerpapot, akiknek a befogadásával megvádol bennünket, sem nem láttuk, sem magunkhoz nem vettük; úgy hallottuk, hogy a pápa úr megbízásából a mi ártalmunkra Konstantinápolyba tartottak, Capuában foglyul ejtették őket. Azt hallottuk, hogy ugyanott elfogták velük együtt a származása szerint bolgár, de magyar neveltetésű Saleccust is, aki a pápa úrnak igencsak meghitt bizalmasa, továbbá Zacheust, ezt a minden gazságra kapható, az isteni és emberi tudományokban egyaránt járatlan férfiút, akit nemrégiben a pápa úr püspökké szentelt fel, és elküldött a magyarokhoz, hogy hirdesse az igét nekik, és hogy azok lerohanjanak bennünket.” A császár iránt elfogult szerző elhallgatta, hogy a felsoroltak capuai foglyul ejtésében I. Ottó keze volt, hiszen a császár tartott attól, hogy mind a bizánciakat, mind pedig a még mindig félelmetes hírű magyarokat a pápa emberei őellene hangolják.

A dolog igazi érdekessége számunkra azonban a leírt esemény magyar vonatkozása. Mivel az itt idézett esemény 963. májusi, röviddel ezt megelőzően XII. János pápa Zacheus személyében a magyarok számára püspököt szentelt. A főpap capuai tartózkodása arra utal, hogy éppen készült útnak indulni Magyarországra, ahol eleget akart tenni püspöki megbízatásával együtt járó feladatainak, hozzá akart látni az igehirdetéshez, a kereszténység terjesztéséhez. Ottó, aki 962 februárjában jutott a császári koronához – részben éppen a pogány magyarok felett Augsburgnál aratott győzelme miatt –, egy cseppet sem tartotta fontosnak a magyarok megtérítését, ha abból ő nem részesedhetett. Ezért azzal az ürüggyel, hogy Zacheus a pápai szándék közvetítője lenne a magyaroknál, és azokat őellene uszítaná, megakadályozta a frissen kinevezett püspök útra kelését. Ugyancsak Liudprandtól tudjuk, hogy ez mily mértékben mese. Ő jegyezte le ugyanis azt, hogy az augsburgi csatavesztést követően „a magyarok népe a legszentebb és felettébb győzhetetlen Ottó király hatalmától megrémülve \… mukkanni sem mer”. Ha a pápa agyában meg is fordult egy pápai-bizánci-magyar szövetség terve Ottóval szemben, a császárnak tudnia kellett, hogy ellene nyílt katonai fellépésre a magyarok nyolc évvel Lech-mező után nem kaphatók.

Zacheus valóban létező személy volt, 964 februárjában egy itáliai zsinaton mint a pogányok püspöke vett részt. Eszerint hamarosan kiszabadult a császár embereinek fogságából, de többé már aligha akart a magyarokhoz menni. Ottó ezzel a lépésével világosan ország-világ értésére adta, hogy nem fogadja el a birodalmával keletről határos népeknek (köztük a magyaroknak) az ő kizárásával, közvetlenül a pápa közreműködésével bekövetkező krisztianizációját. Még azt a lelki terhet is magára vette, hogy amennyiben ő nem játszhat ebben kezdeményező és vezető szerepet, a pogányok inkább ne jussanak hozzá a keresztény hittérítőkhöz. Ezért nyilatkozott a császár oly becsmérlően Zacheusról.

Van azonban e történetnek egy homályos pontja. Az nevezetesen, hogy XII. János pápa saját kezdeményezésére avagy magyar kérésre szentelte-e fel Zacheust a magyarok térítő püspökévé. Ezt a kérdést teljes egyértelműséggel nem lehet megválaszolni. Határozottabb feleletet lehetne adni, ha pontosan tudnánk, hogy ki volt a Liudprand által említett Saleccus, akinek nevét a magyaros Szalk vagy Szalók formában szokták visszaadni. Ha ez helyes, akkor Saleccus – bolgár származása ellenére – magyar lenne (Liudprand magyar neveltetésűnek írja), azaz feltehetően Magyarországról, megbízás alapján ment Rómába a pápához. Ki küldte?

A 963. évi dátum alapján a hagyományos felfogás Taksonyt tekinti a megbízónak, és eszerint Taksony kezdeményezte a kapcsolatfelvételt a Római Pápasággal. Ennek azonban ellene mond mindaz, amit Taksonyról tudunk. Egész politikája a nyugat felé történő elzárkózásra, a keleti steppével való kapcsolat ápolására épült. Az is nehezen hihető, hogy ő, aki személyesen részese volt az augsburgi kudarcnak, aki egészen közelről értesülhetett három vezetőtársa németek által történt felakasztásáról, hét-nyolc évvel a sokkoló események után Rómával keressen kapcsolatot. Ha azonban Liudprand híradása mellé odaállítjuk a Zágrábi Krónika idézett tudósítását, akkor Géza kezdeményező szerepét láthatjuk Saleccus Rómába küldésében. Géza lehetett az (és nem Taksony), aki 963-ban „a pogányság szertartásainak megsemmisítéséről és az Isten iránti tisztelet gyarapításáról kezdett gondolkodni”. Ennek a szándéknak tökéletesen megfelel az a lépése, hogy 962–963-ban térítő püspököt kért XII. János pápától. Géza nem volt részese az augsburgi kudarcnak, őt személyes élmények ezzel kapcsolatban nem befolyásolták. Vajon mi indította Gézát arra, hogy a kereszténység befogadására szánja rá magát, illetve hogy Rómába menessze küldöttét?

A választ nem adhatjuk meg anélkül, hogy ne emlékeztetnénk rá: a Kárpát-medencébe került magyarság nem folytathatta azt az életet, amit Etelközben vagy azt megelőzően Levediában megszokott, ahol a végtelen steppe sokkal nagyobb mozgásteret biztosított a fejedelemség vezetői számára. Ott – viszonylagos távolságban a keresztény kultúrközpontoktól, hasonlóan nomád (vagy erdőlakó) népek szomszédságában – a külső kényszerek sokkal kevésbé befolyásolták őket, mint a Kárpátok hegykoszorúján belül. Itt mind Németországhoz és Rómához, mind Bizánchoz közelebb voltak, maga a Kárpát-medence évszázadok óta ütközőzóna volt a kereszténység két (nyugati és keleti) központja, Róma és Konstantinápoly között. Fel kellett ismerniük – és a kalandozó hadjáratok egyre szaporodó kudarcai közepette ez nem volt nehéz –, hogy közeleg az idő, amikor rendezniük kell majd viszonyukat a szomszédos nagyhatalmakkal, ennek elmulasztása esetén a forgandó hadiszerencse felmorzsolódásukat, pusztulásukat fogja eredményezni. Azt is tudták, hogy e nagyhatalmak keresztény országok, és a hozzájuk történő békés közeledés csak a kereszténység valamiféle elfogadásával lesz lehetséges. E felismerésre a magyar vezetők közül először a nagyfejedelmi törzs és Bulcsú törzse jutott. Konstantin császár írta le 950 táján, hogy „barátunk, Termacsu, a minap jött fel Bulcsúval, Turkia [Magyarország] harmadik fejedelmével és horkájával” Konstantinápolyba. Az árpád-dédunoka Termacsu a császár barátja megtisztelő címet kapta ott. Bulcsú bizánci útjáról egy másik görög forrás (Szkülitzész munkája) is beszámol: Bulcsú, „színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba jött. Megkereszteltetvén Konstantin császár lett a keresztapja, és a patrikiosz méltósággal megtiszteltetvén sok pénz uraként tért vissza hazájába.” Bulcsút tehát eszerint politikai számítás vitte a Márvány-tenger partjára, és nem hitbeli meggyőződés. Kénytelen volt megmártóznia keresztelőmedencében, tűrni, hogy a császár emelje ki onnét, de még ezen aktus alkalmával sem átallott a háború megváltásáért, a béke biztosításáért nagy összegű pénzt kicsikarni újdonsült keresztapjától. Nem meglepő hát, ha Bulcsú a hitben állhatatlannak bizonyult, mint ez utóbbi kútfő írja: „az Istennel való szövetséget megszegvén sokszor egész népével a rómaiak [bizánciak] ellen vonult”.

Mielőtt tovább követnénk Géza útját a hatalomhoz és a hatalomban, ki kell térnünk Vajk anyai ágára, mert ennek meghatározó jelentősége volt Géza egész politikájára. Több forrásunk (Anonymus és a 14. századi krónikakompozíció, melynek szövegét többek között a Képes Krónika is őrzi) egybehangzóan állítja, hogy Vajk anyja Sarolt volt, akit ugyancsak egységesen Gyula leányának mondanak. (Aligha lehet véletlen, hogy István anyjának neve a három István-legenda egyikében sem szerepel. A 11. század végén, amikor e legendák keletkeztek, még emlékezhettek alakjára, tetteire, amelyek – mint az alább idézendő kortárs tudósításokból kitetszik – a legkevésbé sem illettek István szentségéhez, így a legendaírók bölcsebbnek gondolták nevét elhallgatni.) Sajnos, a 10. századi gyulákról nem maradt ránk olyan megbízható genealógia, mint a nagyfejedelmi családról Konstantin császárnál; ráadásul Anonymus, miközben hiteles és eredeti tudósítást is megőrzött e gyulákról, történetükbe – pusztán a névazonosság alapján – belekeverte a váci püspökség területén birtokos Gyula-Zombor nemzetséget. Sarolt családjának férfi tagjait az egész 10. század során Gyula néven illetik, jóllehet a név eredendően nem személynév, hanem a szakrális királyság második, hadügyekért felelős tisztségviselőjének a neve, s mint ilyen már a 880 körüli arab kútfőben, a Dzsajháni-hagyományban előfordul. Az a körülmény, hogy Sarolt felmenőire következetesen a Gyula nevet használták, azt a kézenfekvő feltevést sugallja: ez csak azért történhetett meg, mert e családban öröklődött a gyula méltóság. (Hogy öröklődött, az nem vitás, hiszen a nagyfejedelmi poszt és a horka tisztség is folytatólagosan egy-egy családon belül talált gazdára.) Sarolt ősei tehát kezdetben a legfőbb katonai vezetői, a 10. század közepén viszont már bíróivá átalakult tisztséget viselték. Az, hogy a család valamennyi ismert férfi tagja Gyula néven szerepel, nem könnyíti meg elkülönítésüket. A 14. századi krónika – maga is küszködvén szétválasztásukkal – három Gyuláról tett említést. Az első a honfoglalás korában élt, a második Saroltnak az apja, a harmadik pedig Szent Istvánnal szemben csatát vesztett. Az elsőről semmi további információnk nincs.

Annál többet tudunk viszont a második Gyuláról. Szkülitzész elmondja, hogy kevéssel Termacsu és Bulcsú konstantinápolyi útja és bizánci (a császár barátja, illetve patrikiosz) címekkel való felruházása után „Gyula is, aki szintén a türkök [magyarok] fejedelme volt, a császári városba jön, megkeresztelkedik, s ő is ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesül. Ő magával vitt egy jámborságáról híres, Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz Turkia [Magyarország] püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén a barbár tévelygésekből sokakat kivezetett a kereszténységhez. Gyula pedig megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak [bizánciak] területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, hanem kiváltotta azokat, gondja volt rájuk, és szabaddá tette őket.”

Gyula ezen útjára 950 után (Konstantin császár nem szólt róla) és 956 előtt (ez évben halt meg Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka) kerülhetett sor. Az a körülmény, hogy Gyula Termacsutól és Bulcsútól függetlenül járt a császárvárosban, arról tanúskodik: ő egy másik kárpát-medencei politikai csoportosuláshoz tartozott. Bulcsú és Termacsu közös konstantinápolyi útja, Bulcsú és Taksony együttes augsburgi szereplése arra mutat, hogy a nagyfejedelem és a horka családja ezekben az években szövetségben állt egymással, a másik pólust viszont Gyula családja jelenthette. Megkeresztelése előtt Gyula bizonyára vezetett kalandozó hadjáratokat Bizánc ellen, máskülönben nem lettek volna keresztény foglyai, akiket neofita buzgalmában szabaddá tett. A keresztség elnyerése után viszont felhagyott a keleti császárság elleni portyákkal, de ekkor más erő lépett a helyére, hiszen a Balkánon egészen 970-ig tartottak a magyar zsákmányszerző hadjáratok. Gyula konstantinápolyi útjának legfontosabb hozadéka – megkeresztelésén túl – az első magyarországi térítő püspökség felállítása volt, amely Gyula országában ortodox (keleti) rítus szerint létesült. Egy görög eredetire visszamenő szláv forrás arról szól, hogy a magyar nép két, meg nem nevezett fejedelme (nyilván Bulcsú és Gyula) „óhajtván a szent keresztség felvételét és az isteni bölcsesség igéjét”, erre Konstantinápolyban „méltónak is találtattak. És felvévén a keresztséget, s Krisztus evangéliumát [elfogadván], hazatértek. És mielőtt a görög főpapok igazában országukba jöhettek volna, és őket az írás szavaival oktathatták volna, a két fejedelem egyike, a Stefan nevű, igaz keresztény hitben legott elhunyt, sok jó és Istennek tetsző dolgot cselekedvén békességben a mennyei birodalomba tért.” Gyula tehát a császárvárosban a keresztségben az István nevet nyerte el.

Most érthetjük meg, hogy Géza 962–963-ban miért Rómához fordult. Ő is érezte politikai szükségszerűségét annak, hogy a szomszédos keresztény birodalmakkal és hatalmakkal (vagy legalábbis egyikükkel) megbékéljen. Bizánchoz azért nem fordult, mert ő, az ország névlegesen első családjának tagja ott Gyula után csak a második lehetett volna, és ezt a presztízsveszteséget nem vállalhatta fel. Ottót, az augsburgi győzőt azért nem kereste meg, mert – bár személyes kudarc őt a Lech-mezőn nem érte, mégis – túlságosan nagy megalázkodás lett volna ez, egyszersmind a fegyveres kudarc politikai beismerése. Maradt tehát a pápa, s kapóra jöhetett Gézának a bolgár származású, de Magyarországon élő Saleccus, aki Liudprand szerint „meghitt bizalmasa” volt a pápának, amin – figyelembe véve Ottó császár valóságtól elrugaszkodott szavait – legfeljebb annyit kell értenünk, hogy Saleccus, talán bolgár érdekek képviseletében, már megfordulhatott a Tiberis parti városban. Ha Géza 962–963-ban oly nagy horderejű lépésre határozta el magát, mint amilyen a kereszténység felvétele és a pápával való kapcsolatteremtés volt, ezt aligha tehette Taksony árnyékában. Arra gondolhatunk tehát, hogy Géza 962–963-ban átvette apjától a nagyfejedelmi posztot, és legelső lépéseinek egyike Saleccus Rómába küldése lehetett.

Az árpád-leszármazottakra is jellemző nomád öröklési rend szerint azonban Taksony után nem Géza következett volna a főhatalomban, hanem annak – miután végigjárt mind a négy árpád-fiún és azok fiain – vissza kellett volna szállnia az első ágra, a legidősebb fiú, Tarkacsu vonalára. Tarkacsu fia, Teveli már 950 táján sem élt, de életben lehetett Teveli fia, a 946 táján Bulcsúval együtt Konstantinápolyt járt Termacsu vagy ennek valamelyik testvére. Bár forrás szerint egyet sem ismerünk közülük, de a későbbi fejlemények ismeretében megkockáztatható: Termacsu fivére lehetett Szerind, akit utóbb pogány voltát kifejező kopaszsága miatt Tar Szerindnek neveztek. Taksony halála után, 962-ben a nagyfejedelmi posztot tehát Termacsunak vagy Szerindnek kellett volna elfoglalnia. Ez azonban nem következett be, felborult egy évtizedeken át azonos elv szerint működő öröklési rend, a főhatalom Zoltán ágán ragadt. Géza ekkor vagy később megegyezhetett Szerinddel, és a Balatontól délre eső somogyi vidék feletti uralom átengedésével próbálhatta ellensúlyozni a nyilvánvaló jogsértést. Géza a nagyfejedelmi poszt elnyerésekor, 962–963-ban mintegy húszéves lehetett.

Legközelebb a 970-es évek első felében bukkanunk olyan adatokra, amelyek Gézával és országával hozhatók kapcsolatba. A Remete Évkönyv 972-höz azt a rövid megjegyzést illesztette, hogy „Wolfgang szerzetes, akit az elkövetkező évben regensburgi püspökké szenteltek, a magyarokhoz küldetett”. Az itt közölttel ellentétben Wolfgang már 972 végén regensburgi püspök lett, számunkra azonban magyarországi missziója bír különleges fontossággal. Sajnos, a forrás nem közli, hogy ki küldte a szerzetest a magyarokhoz. Több lehetőség is felmerült, a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy saját buzgalma vezette oda, de formálisan akár apátja is küldhette, sőt I. Ottó császár is. A német uralkodó ugyanis 972 nyarán – hosszú itáliai tartózkodás után – visszaindult Németországba, és útja a mai Svájcon át vezetett. Az einsiedelni remeték között élő Wolfgang a császár tudtával – de talán többről is szó lehetett: megbízatására – indulhatott útnak, hogy hozzákezdjen a magyarok megtérítéséhez.

Ha Wolfgang útjában Ottó valóban játszott valamilyen szerepet, úgy ezzel egy, éppen általa kilenc évvel korábban elejtett fonalat vett fel. A feltevés azért nem kizárt, mert a császár – hátat fordítva Itáliának – nagy aktivitással látott hozzá az Alpoktól északra eső terület ügyeinek rendezéséhez, amelyeket éppen itáliai ügyei miatt tartósan elhanyagolt. Már ekkor szervezni kezdte azt a nagyszabású uralkodói találkozót, amelyre végül is a következő év tavaszán Quedlinburgban került sor. Nem tudjuk teljes egyértelműséggel megállapítani, hogy Gézának volt-e valami kezdeményező szerepe a Wolfgang-féle misszió útnak indításában, de kizártnak sem tarthatjuk. Arra kifejezetten van adatunk Regensburgi Arnoldnál, miszerint Wolfgang maga is vágyakozott arra, hogy saját tökéletesítésén kívül „mások üdvösségéről” is gondoskodjék. Arnold röviden beszámolt Wolfgang missziójának sikertelenségéről is: „Az ige hirdetésének céljából Pannónia határvidékére jutott. Innen Pilgrim passaui püspök hívta el, jámbor nyájassággal fogadta – ahogy illett –, s előzékenységgel dédelgette. Ennél pedig arra kérték őt, és azt parancsolták neki, hogy néhány napig maradjon, ő pedig bölcs elmével azon tanakodott, hogy vajon miért akadályozták meg abban, hogy Istenhez vezesse a pannóniaiak népét.” Erre a kérdésre a válasz csak abban lelhető meg, hogy a frissen (971-ben) passaui püspökké lett Pilgrim szerette volna saját maga számára biztosítani az egyházmegyéje határai mentén élő magyarok megtérítésének dicsőségét. Így hát Wolfgang magyar missziója teljesen eredménytelenül végződött, a szerzetes – szinte kárpótlásul – a regensburgi püspöki széket foglalta el még 972-ben, utóbb pedig szentté avatták.

Egyértelműen I. Ottóhoz kapcsolódik a magyarok megtérítésének időben szorosan erre az epizódra következő kísérlete. Ezúttal egy másik, ma szintén Svájcban levő település, Sankt Gallen szerzetesét, Brúnót indította útnak kelet felé az Itáliából Svájcon át német földre tartó császár, aki ezúttal sokkal elővigyázatosabb volt, mint Wolfgang esetében. Brúnó már missziójának kezdete előtt térítő püspöki kinevezést kapott – nyilván a német birodalmi egyház fejétől, a mainzi érsektől –, és Brúnó érdekében a császár ajánlólevelet küldött Pilgrim passaui püspökhöz. Ebben ezt írta: „jóindulatodra bízzuk, hogy mindazokkal a javakkal, amelyekre nálatok szüksége lesz, bőségesen ellássák, s embereid, valamint lovak kíséretében, továbbá más olyan dolgokkal együtt, amelyek az úton szükségesek, haladéktalanul vezessék el a magyarok határára, méltóságához illetően és teljes biztonságban. Odaküldjük ugyanis őt, hogy azok királya mielőbb csatlakozzék tervünkhöz. Fáradozz tehát szorgosan azon, hogy a követség a leggyorsabban célhoz érjen, hiszen ha sikerrel jár, ahogy tervezzük, neked és valamennyi hívednek felettébb javára válik!” A levélen szinte átsüt a gyors elhatározásból eredő izgalom és a szerencsés kivitelezésből származható nagy haszon feletti öröm érzése. A levél rövid utalása a magyarok királyának, Gézának a tervhez való csatlakozására megadja annak lehetőségét, hogy feltételezzük: 972 elején Géza javasolhatta követe révén Ottónak a magyar térítés megkezdését, s így talán már Wolfgang útnak indítása sem nélkülözte a magyar uralkodó kezdeményezését. Géza értesülhetett, hogy Ottó figyelmének központjába Itália helyett az Alpoktól északra eső térség került, ami közvetlenül érinti a Keleti-Alpok térségét (amely magyar érdekszférának számított) és a Kárpát-medencét, így hát megegyezésre törekedett. Levonta a kilenc évvel korábbi, Zacheus-féle térítési kudarc tanulságát, és most közvetlenül Ottó császárhoz fordult.

Ugyancsak Géza kezdeményező szerepére mutatnak a 972 utáni évek fejleményei. A térítés nagy lendülettel megindult és előrehaladt a magyarok között, ami nem következett volna be, ha Géza ellenkezett volna. Brúnó püspök magát Gézát is (aki az erről szóló forráshelyen, a Sankt Gallen-i halottaskönyvben királyként szerepel) keresztvíz alá tartotta. Ezzel az aktussal Géza a nyugati (latin rítusú) egyház mellett kötelezte el magát és országát, de egyszersmind teret nyert törzsi államában a német birodalmi egyház, Brúnó térítő püspök felettese ugyanis a mainzi érsek volt. Amint egy francia forrás, Ademarus Cabannensis műve hírül adja, a fejedelem a keresztségben az István nevet kapta.

Brúnó püspök mellett bekapcsolódtak a térítésbe Pilgrim papjai is. A passaui püspök 973–974-ben lelkendezve tájékoztatta VI. Benedek pápát, hogy a passaui egyházmegyei klerikusok derekas munkát végeztek Géza országában, mintegy 5 ezer előkelőbb magyart, valamint sok olyan keresztény fogoly gyermekét keresztelték meg, akiknek eddig nem volt módjuk a keresztség felvételére. Pilgrim ezt írta levelében: „Maguk a barbárok pedig a mindenható Isten csodálatos kegyelme folytán – ámbár sokan közülük még mindig pogányok – mégsem tiltják meg az alávetetteknek, hogy megkeresztelkedjenek, nem gyűlölik továbbá a papokat \… Az egész magyar nép hajlandó a szent hit befogadására.” A térítés a máshol is szokásos módon indult a magyarok között: előbb a fejedelmet, udvarának tagjait, az előkelőbbeket keresztelték meg, majd következett (volna) a neheze, a nép közötti igehirdetés. 973 húsvétján a quedlinburgi birodalmi gyűlésen 12 magyar főember vett részt, akikben másokat, mint Géza küldötteit nem láthatunk. Magáról az értekezletről, amelyen I. Ottó császár elnökölt, semmi közelebbi információnk nincs, a résztvevők köréből arra lehet következtetni, hogy közép-európai problémák megtárgyalása szerepelt a napirenden. Az a tény, hogy Géza küldöttséggel képviseltette magát, arra mutat: az Ottó császár által 972-ben említett „terv”-be Gézát valóban beavatták, illetve maga is érdekelt volt abban, ugyanakkor személyes meg nem jelenése bizonyos távolságtartásra enged következtetni .

Géza kereszténységét meglepően egységesen értékeli elfogulatlan és kortárs külországi forrás, valamint a legalább száz évvel az események után íródott magyarországi kútfőanyag. A korszak egyik fő forrása, Thietmar merseburgi püspök krónikája szerint Géza „igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból. Mikor kereszténnyé lett, indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben e hit megerősítéséért, és a régi bűnt az Isten iránti buzgalomtól felbuzdulva elsöpörte. Ez [azaz Géza] a mindenható Istennek, de [más] istenségek különféle hiú képzetének is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse.” A legkorábbi hazai emlék, a nagyobbik István-legenda szerint Géza „jóllehet belemerült még a pogány szertartásokba, de kezdte már megvilágítani a lelki adományok fénye \…, háza népével együtt a hitre tért és megkeresztelkedett”, kedvezett az idegeneknek, kivált a keresztényeknek. A kisebbik István-legenda arról ír, hogy Géza „király volt ugyan, de eleinte pogány. Később a Szentlélek kegyelmétől megvilágosítva megismerte az út és az élet világosságát, és az evangélium követőjeként az igazság kereséséig is eljutott.” E forrás szerint katonasága valamennyi elöljáróját megkeresztelte. A 14. századi krónikakompozíció Gézának a keresztény hit meggyökereztetése irányában tett kezdeményező lépéseit emelte ki: „a magyarok népét a keresztény hitre kezdte téríteni”. Minden hazai forrásunk szól – Thietmarral egyezően – Géza erőszakos módszereiről. A nagyobbik legenda szerint „az övéivel erős kézzel bánt”, kezét embervér szennyezte. A kisebbik legenda úgy tudja, hogy akik nem követték Isten útját, azokat Géza „fenyegetéssel és megfélemlítéssel törte meg”. A 14. századi krónika szerint Gézának a térítés során „némelyeket fegyverrel kellett megzabolázni”.

Az a nagy felbuzdulás, amely a keresztény térítés terén Géza országát 972–974 táján jellemezte, csakhamar alábbhagyott, és a lendület rövidesen kifulladt. Még 973 tavaszán meghalt a dolgot fontosnak tekintő és azért sokat tevő I. Ottó császár. Utódai közül sem fia, II. Ottó nem támogatta a keleti hódításokat és a missziót, sem az unokája, III. Ottó helyett 991-ig az ügyeket vivő Theophanu anyacsászárné (II. Ottó özvegye) nem fordított figyelmet a magyarokra. Ezt az irányt követte III. Ottó is egészen 996–997-ig. Jellemző, hogy a 980–990-es évek quedlinburgi húsvéti gyűlésein magyarok többé nem vettek részt. Géza térítő püspöke, Brúnó is elhagyta az országot, visszatért Sankt Gallenbe, ugyanis halálának napi dátumát (február 2-át) bejegyezték a Sankt Gallen-i halottaskönyvbe – de annak évét, sajnos, nem –, ami azt feltételezi: nem térítő püspökségének színhelyén, azaz nem magyar földön temették el.

Géza magyarjainak a pogányságba való visszafordulásáról III. Ottó király 985. évi oklevele tájékoztat. Ekkor az uralkodó adományt tett a passaui egyház javára, mivel Pilgrim püspök elpanaszolta: súlyos károkat szenvedett el amiatt, hogy a barbárok határánál fekvő püspöksége keleti részén levő tartozékait 983 után a barbárok sűrű pusztításokkal fenyegetik, és a lakók nélkül maradt föld elvadul. E barbárok csakis a magyarok lehetnek. Maga a „barbár” minősítés, amit Pilgrim a magyarokra alkalmazott, világosan utal arra, hogy a magyarok a passaui püspök szemében – aki alig tíz évvel korábban még teljes és gyors megtérítésükben reménykedett – immár nem számítottak kereszténynek. Brúnó püspök ekkor már bizonyára nem tartózkodott Géza udvarában, sőt lehet, hogy már a 970-es évek második felében eltávozott onnan. Tény, hogy 974 után a források több mint húsz esztendőn át nem szólnak a Kárpát-medence latin rítusú kereszténységéről.

Géza és Sarolt valamikor a 970-es években köthetett házasságot. Az első, ami e frigy kapcsán szemet szúr, az a megfigyelés, hogy az árpád-házi férfiak rendre külországból hoztak maguknak feleséget, míg Géza – látszatra – itthonról nősült. Ez tekinthető ritka kivételnek, de értelmezhető talán akként is: már annyira eltávolodtak egymástól a nyugat felé tájékozódó árpádok, illetve a Bizánc irányába orientálódó Gyulák, hogy törzsi államuk egymás számára idegennek minősült. A házasságkötés közelebbi dátuma attól függ, hogy kiket tekintünk közös gyermeküknek. Merseburgi Thietmar krónikájából maradt ránk az a hír, hogy Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem – első nejének elbocsátása után – „Magyarországról nyert feleséget, akitől Bezprym nevű fia született, [de e feleségét is] hasonlóképpen elűzte”. Ez az esemény 989 körül történt, és ezt az asszonyt gyakorta Géza és Sarolt leányának tekinti a szakirodalom. Bár e feltevés egyértelműen nem zárható ki, a kútfő erre nem szolgáltat alapot, és a történelmi körülmények sem támasztják alá. Boleszláv valószínűleg olyan – földrajzi értelemben hozzá közel levő – magyar törzs vezetőjének a leányával lépett frigyre, akitől segítséget remélhetett Krakkó környékének elfoglalásához. De ha mégis akként lenne, ahogyan számosan gondolják, vagyis e leány Géza és Sarolt nászából származna, ebből az következik, hogy mivel 988 táján jutott szülőképes korba, így születése a 970-es évek elejére tehető, és ezt kevéssel előzhette meg állítólagos szülei, Géza és Sarolt frigye.

Másik, immár nagy biztonsággal állíthatóan saját gyermekük a legvalószínűbb feltevés szerint 995 (vagy 997–998) körül lett a bolgár trónörökös neje, születése ekként 980 tájára helyezhető, s ha ő a házaspár idősebb gyermekei közül való volt, azok egybekelése a 970-es évek második felében történt. A 970-es években Géza már nem volt kifejezetten fiatal ember, bizonyosan túl járhatott 30. életévén. Ebből arra lehetne következtetnünk, hogy Sarolt esetleg nem az első, hanem a második felesége volt, de erre semmi konkrét bizonyító anyagunk nincs. Mindenesetre emellett szólhat, hogy a 990-es évek elején Sarolt még agilis, ereje teljében és szülőképes korban levő asszony volt, Géza pedig beteg (és alkalmasint öreg) ember, amint ezt egy később említendő forrás sugallja. A kései, 12. század második fele utáni lengyel forrásokon alapuló azon feltételezések, hogy Gézának Saroltot követően második felesége lett volna Adelhaid, Mieszko lengyel fejedelem nővére, és ő térítette volna keresztény hitre Gézát, nem állják ki a történeti kritika próbáját. Géza valamennyi gyermekének Sarolt az anyja, és az ő házasságuk gyümölcseként látta meg a napvilágot egyetlen név szerint ismert fiuk, Vajk.