SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

Magyarország az Árpádház kihaltáig.

IRTA
DR. BARÓTI LAJOS.

250 szövegképpel és 34 műmelléklettel.

A magyar szt. korona.
Rauscher L.-nak Ipolyi A. „A magyar szt. korona tört. és műleírása” cz. művében megjelent képe nyomán.
– A M. T. Akadémia engedélyével.

SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

Előszó.

A közeledő ezredéves ünnepély alkalmával fokozottabb mértékben fordul a nemzet figyelme a múlt felé.

Mint a vándor útja fordulópontján, úgy tekint a magyar nemzet vissza arra a hosszú, hosszú pályára, amelyet „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” Isten jóvoltából megfutott, hogy bátorságot, bizalmat merítsen az új évezred megkezdéséhez.

Irodalmunk elég gazdag nagy munkákban, melyek a múltat tárják fel előttünk. De oly történeti mű, mely a nagy közönség igényeinek megfelel, mely tudományos és népszerű egyszersmind, csak egy van irodalmunkban, s ez: Szalay József korán elhalt történetírónk: A Magyar Nemzet Története czimű, négy kötetes műve.

Tudományos becseért a Magyar Tudományos Akadémia a Szilágyi István-féle nagy jutalommal, népszerű voltáért az olvasó közönség kiváló rokonszenvvel tüntette ki.

Első kiadása évek óta elfogyván, Lampel R. (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udv. könyvkereskedése elhatározta újabb, átdolgozott és díszes alakban való közrebocsátását, hogy méltó legyen a nagy nemzeti ünnephez, amelynek alkalmából megjelenik.

Szalay József művének átdolgozására és sajtó alá rendezésére felszólíttatván, e megtisztelő felhívásnak úgy hittem legjobban megfelelhetni, ha a mű hiányait pótolom, esetleges tévedéseit helyre igazítom, az illusztrácziókat gondosan megválogatom, általában pedig, ha tiszteletben tartom a szerző meggyőződését, s művének becsét ok nélkül tett változtatásokkal nem csökkentem.

Mindenek előtt meg kellett írnom a mű első kötetét, a mely Magyarország történetét az Árpádház kihaltáig tárgyalja. Meg kellett írnom azért, mert történelmünk e korszakát eredetileg nem Szalay s nem szakember írta, aki hazánknak őseink bevándorlása előtti állapotára semmi figyelemmel sem volt.

Meg kellett írnom továbbá nemzetünk legujabb történetét, 1815-től napjainkig, a melyet Szalay mellőzött.

Mind az első kötetet, mind az utóbb említett részét történetünknek Szalay szintén szándékozott megírni, az első köteten dolgozott is, de fájdalom meghalt, mielőtt szándékát megvalósíthatta volna.

Rajta voltam, hogy az általam megírt részek Szalay művének többi részeivel összhangzásban legyenek. Mint ő, úgy én is felhasználtam az ujabb kutatások eredményeit, s e tekintetben nemcsak a hazai, hanem a külföldi történelmi irodalomra is voltam figyelemmel. Ahol pedig kételyeim voltak, a kútfőkhöz fordultam felvilágosításért.

Az ujabb kutatások eredményeit Szalay művében is kellett értékesítenem s ennél fogva itt-ott némi változtatásokat tennem. Egyébképen csak stiláris módosításokra és némi rövidítésekre szorítkoztam.

Különös gonddal választottam meg az illusztrácziókat. Semmit sem mellőztem, ami alkalmas arra, hogy a multat szemünk elé varázsolja. E czélból mindenek előtt az Országos Képtár gazdag metszetgyüjteményét kutattam át, de más gyüjteményeket is, egyes műemlékekről, régiségekről, pecsétekről, történeti események színhelyeiről pedig rajzokat készítettem. Fölhasználtam a régibb és ujabb művekben megjelent képeket s hazai történeti festészetünk remekműveit is.

Az olvasó a mű futólagos megtekintése után is meggyőződhetik arról, hogy az illusztrációk nem üres díszül szolgálnak, hanem a legszorosabb kapcsolatban vannak a szöveggel; hogy bár magokban véve is fölvilágosítók, a legtöbb esetben magyarázat járul hozzájok, hogy még érthetőbbekké váljanak; végül, hogy csak hiteles és művészi kivitelű képeket vettem föl.

A kiadó-czég nem kimélte a költséget, magam nem sajnáltam a fáradságot, hogy Szalay műve minél tökéletesebb alakban jelenhessen meg. De a költség s a fáradság bizonyára kárba vesz, ha tudományos és műintézeteink, továbbá tudósaink és művészeink nem támogatnak munkámban.

Ép azért, midőn az első kötetet ezennel közre bocsátom, a magam s a kiadó-czég nevében hálás köszönetemet nyilvánítom a Magyar Tudományos Akadémiának, az Országos Képtár, a Képzőművészeti Társulat, az Akadémiai, Muzeumi és Egyetemi Könyvtár igazgatóságának, Pulszky Ferencz úrnak, a muzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjének, Szily Kálmán úrnak, az Akadémia főtitkárának, Fehér Ipoly pannonhalmi főapát úrnak, Pauler Gyula dr. országos levéltárnok úrnak, Paloczy Károly dr. úrnak, az Országos Képtár igazgatójának, Hampel József dr. úrnak, a muzeumi régiségtár őrének, Peregeriny Elek dr. úrnak, az Országos Képtár titkárának, Benczur Gyula, Lotz Károly, Madarász Viktor, Székely Bertalan, Than Károly és Wagner Sándor festőművész uraknak, szóval mindazoknak, akik szives tanácsukkal, támogatásukkal, műveik átengedésével nagyban hozzájárultak e műnek ily díszes alakban való megjelenéséhez.

Vajha az uj kiadás oly rokonszenves fogadtatásban részesülne, mint az első! vajha igazi nemzeti díszműként minél szélesebb körben terjedne el, hogy ápolja a hazafiságot s a magyar nemzeti érzületet!

Budapest, 1895. julius hóban.

Dr. Baróti Lajos

SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

1. Bevezetés. – Őskor.

Őskori leletek. Régibb és ujabb kőkorszak. Kőkori lakosok életmódja. Kunhalmok. Őskori telepek vagy lakóhelyek: Szihalom, Tószeg, Lengyel mellett. Rézkorszak, bronzkorszak. Bronzkori műveltség. Magyarországi bronztárgyak sajátossága.

Innen-onnan ezer esztendeje, hogy Árpád népével átkelt a Kárpátokon s birtokába vette az országot.

A magyarok ennek nem a legrégibb lakosai. Jóval előbb, hogysem e vidéken megjelentek, egymást fölváltva, sokféle nép fordult meg itt, melyekről röviden meg kell emlékeznünk, mielőtt elbeszélnők a magyarok történetét.

Igaz ugyan, hogy e népek közül a magyarsággal csak kevésnek volt érintkezése; a legtöbb már letűnt volt a történet szinpadáról, le a föld színéről is, midőn a magyarok az országba jöttek. De ha letűntek is, nem tűntek le nyomtalanul; egyik a másikra hatott, intézményeik, nyelvük, műveltségük többé-kevésbbé egyikről a másikra öröklődött át s így, ha közvetlenül nem is, de közvetve a magyarságra is voltak hatással. Ők rakták le az alapot, a melyen utóbb a magyar nemzet tovább épített, új államot, új műveltséget alkotva a letűnt réginek a helyén.

Nagyszámú régészeti leletek tanuskodnak róla, hogy Magyarországon már az őskorban laktak emberek. A baráthegyi (Liptó-megyében) és a haligóczi barlangban (Szepes-megyében), Alvinczen, Kolozsmonostoron, a nándori barlangban és másutt, a mammut, a gyapjas orrszarvú, az óriás-szarvas, a barlangi medve és több efféle ősvilági állat csontjai kerültek napfényre, emberi csontokkal, vagy ember-készítette durva kőszerszámokkal együtt, miből némely régiség-tudósok azt következtetik, hogy miként Franczia- és Angolországban, úgy hazánk földjén is az ember az említett ősvilági állatoknak volt a kortársa; hogy tehát földünk amaz őskorában, mikor az állatvilág rég kiveszett óriási éltek, már is emberek tanyáztak itt. Azonban erre nézve még nem jutott teljes bizonyosságra a tudomány; csak az látszik kétségtelennek, hogy az ember nálunk valamivel későbben tűnt föl, mint Európa nyugati és északi részében.

Az őskort, mint tudva van, régibb és újabb kőkorszakra, továbbá réz- és bronzkorszakra szokták felosztani. A régibb kőkorszakbeli embernek eddigelé csak kevés nyomára akadtak nálunk; de az újabb kőkorszakból számtalan emlék maradt reánk, melyeket a szántóvető ekéje, a szőlőmunkás kapája, vagy rendszeres ásatás hozott napfényre, s melyeknek nagy részét a budapesti nemzeti és a nagyobb vidéki muzeumokban őrzik. A nép jól ismeri az őskor eme tiszteletreméltó emlékeit, bár eredetüket, rendeltetésüket nem tudja. Azt tartja róluk, hogy zivatar alkalmával égből hullottak alá, miért is lapos mennyköveknek hívja, és csodálatos erőt tulajdonít nekik az ember és állat mindennemű nyavalyája ellen. Alig van helység széles e hazában, melynek határában ily kőszerszámot nem leltek volna; e tekintetben csakis az alföldi róna képez kivételt, a hol kő hiányában csont-, különösen szarvasagancs-szerszámmal segített magán az ember abban a korban, mikor a fémek földolgozásához nem értett még.

A Magyarországon talált kőeszközök legnagyobb része csiszolva és átfúrva van; durva, csiszolatlan kőszerszámot, milyeneket a régibb kőkorban használtak, csak keveset találtak itt. Alakjukra nézve a magyarországi kőkori tárgyak nem különböznek a Nyugat- és Észak-Európában talált kőtárgyaktól; csupán anyagra nézve van köztük eltérés, a mennyiben a magyarországi kőeszközök leginkább obszidiánból vagy vörös kovából készültek, míg az Angol- és Francziaországban talált csiszolt kőtárgyak kovából, az Olaszországban előkerültek pedig jáspis-kőből valók.

Magyarországon talált kőkori tárgyak.
1. Kőeszköz a baráthegyi barlangból. – 2. Csiszolt kőfejszék. – 3, 4. Csonteszközök.
A Magyarorsz. Rég. Eml. I. kötetéből és Rómer Fl. Műrégészeti Kalauzá-ból.

Mely néptől erednek ama kőszerszámok? Honnan jött s mily viszontagságon ment az keresztül? Nem tudjuk. Összes tudomásunk arra szorítkozik, mit a fenmaradt emlékek hirdetnek róla. Ezekből nyilvánvaló, hogy hazánk őslakói barlangokban, a folyók és tavak partján, czölöpökre épített kunyhókban, vagy a földbe vájt üregekben laktak; hogy vadászat és halászat volt a főfoglalkozásuk, bár az állattenyésztés, sőt úgy látszik a földművelés sem volt egészen ismeretlen előttük. Ruházatul kétségtelenül az általuk elejtett állatok bőre, táplálékul az állatok húsa s növényi eledel szolgált. Ételüket durva cserépedényekben főzték meg. A tűznek érczolvasztó hatását nem ismervén, eszközeiket, fegyvereiket kőből készítették, melyeket megcsiszolva szebbé, és átfúrva, meg nyélre erősítve, használhatóbbá igyekeztek tenni. Halottaikat rendesen arczczal napkelet felé fordulva, összekuporodott helyzetben temették el, fegyvert s némi ételt adva melléjök, és föléjük halmot hányva. Az alföldön itt-ott látható halmok, melyeket rendesen kúnhalmok-nak nevez a nép, többnyire őskori sirok. Közülök sokat fölástak már és emberi, meg állati csontmaradványokat, kőből, vagy csontból készült szerszámokat, cserépedény-töredékeket, hamut stb. találtak bennök.

Más halmokban sirokat nem, de annál több állati csontot és kő- vagy csonteszközt találtak. Ezek őskori telepek vagy lakóhelyek, melyek úgy keletkeztek, hogy a főzés s a cserépégetés következtében támadt hamu s a kunyhók körül elhányt csontok és egyéb ételmaradékok, valamint az eldobott szerszámok és edénytöredékek évek hosszú során, talán századok folyamán egész halmokká magasodtak. Ilyen a Szihalom községben levő, mely a községnek is nevet adott, ilyen a tószegi határban levő Kuczorgónak nevezett halom a Tisza mellett, ilyen a Lengyel mellett (Tolna-megye) elterülő magaslat és sok más.

Kőkori csontváz a vele talált kőszerszámokkal és ékességekkel.
Kiásta Wosinszky Mór a lengyeli (Tolna-megye) ős-temetőben; jelenleg a nemzeti muzeumban.
Tull Ödön eredeti rajza.

Szihalom, melyet már legrégibb krónikásunk: Béla király névtelen jegyzője is említ, Hevesmegyei község. A halom a falu végén, de még bent a községben emelkedik. Hossza 420, szélessége 72, magassága 12 láb, s félkör-alakú földsánczczal van körülvéve. A halom több egymás fölött kanyargó hamu- és földrétegből áll. A telep régi lakói ugyanis, midőn tüzhelyükön a hamu már nagyon fölszaporodott, földet hánytak rá és ismét folytatták a tüzelést. E műveletet többször ismételték, míg végre évek hosszú során terjedelmes halom képződött. A hamurétegekben a legkülömbféle tárgyak kerültek elő: kisebb-nagyobb cserépedények, egyikben-másikban ételmaradékkal, főleg kagylókkal és csigákkal; továbbá számos kő- és csont-szerszám: balták, kalapácsok, kések, tűk, árak, vésők, orsófők és őrlőkövek; fémtárgyat alig egy-kettőt találtak. Ezen tárgyakon kívül tömérdek állatcsontot és koponyát ástak ki; legtöbb a szarvascsont, de találtak disznó-, ló-, medve- és őz-csontot is. A napfényre került tárgyak között legérdekesebbek az apró állatalakok, melyek agyagból vannak égetve s bár idomtalanok, mégis a disznót, ökröt, kutyát, juhot fölismerhetjük bennök. A halmot 1868–69-ben, majd 1871-ben Foltinyi János (jelenleg egri kanonok) ásatta föl.

Szintoly érdekes tárgyakat ástak ki a tószegi határban, a Tisza közelében emelkedő Kuczorgóhalomból. A halom eredetileg tojásdad-alakú volt, hossza körülbelül 360, szélessége 100 méterre terjedvén. A Tisza áradása azonban a halom egy részét elmosta, úgy, hogy mintegy nyolcz méter magas partszakadék keletkezett. A törmelékben nagyszámú csontot találtak, a mi fölkelté a közbirtokosság figyelmét, melynek fölhívására azután a nemzeti muzeum igazgatósága e helyen ásatást is rendezett. Ez alkalommal két kővésőt, hat őrlőkövet, némi alaktalan bronztöredéket, hatvan darab csonteszközt (vésőt, árt, fúrót), ötvenhét agancseszközt, egy cserépedényt és számos töredéket, végül tömérdek állatcsontot találtak. Az utóbbiak egytől-egyig hosszában el voltak törve, hogy a velőt belőlük kivehessék. A csontok között az őstulok csonjai is előkerültek, miből azt következtetik, hogy a tószegi halom régibb a szihalminál. A halom szerkezetére nézve hasonlít az előbb említetthez. Két méternyi mélységben vörösre égett földréteg terül el – az őskori tüzelőhely – ez alatt félméternyire egy másik, majd mélyebben egy harmadik; a közöket keményre taposott föld tölti be. A harmadik tűzpad alatt szintén ily földrétegre akadtak, ez alatt széles földdel elegy kagylórétegre, majd két méternyi vastag hordott földrétegre, mely tele volt szerszámokkal, eszközökkel és csontokkal. A halom egyik pontján megszenesedett búza-réteget is találtak, ami mutatja, hogy e telep lakói már értettek a földműveléshez.

A magyarországi ős-telepek között legnevezetesebb a tolnamegyei lengyeli, a mely európai hírre vergődött. A Kapos egyik mellékvölgyében, a lengyeli erdőben van egy körülbelül 16 holdnyi kiterjedésű magaslat, melyet a nép „török sáncz”-nak nevez. Nyilván erődítési czélra szolgált; erre mutat a magaslatot övező, helyenként kettős sánczárok is. A lengyeli ős-telepet gr. Apponyi Sándor költségén Wosinszky Mór esperes-plébános 1882–85. ásta föl és ismertette meg. Körülbelül 150 csontvázat talált itt, melyek kivétel nélkül kelet felé vannak fordulva s arczukat jobb tenyerükbe fektetik; lábuk szorosan a testhez van fölhúzva, mintha guggolnának. Néhány csontvázat sértetlen állapotban, a földréteggel együtt sikerült kiemelni; ezek közül egyet rajzban is bemutatunk. A halottak nem voltak a föld mélyében elásva; egyszerűen földet hánytak rájok. Kovakéseket, csiszolt kőbaltákat, csont- és szarvasagancs-eszközöket, agyag-edényeket találtak mellettök. Dentalium-csigából készült nyakláncz vagy rézgyöngyök képezik nyakéküket. A lengyeli telep ősi lakói agyagba vájt, kaptáralakú üregekben laktak, melyek 3–4 méter mélyek s legfölebb 5 méter átmérőjüek; fölfelé keskenyülnek s kerek nyílással vannak ellátva, mely alkalmasint lombbal, vagy náddal volt befödve. Ugyanily üregek szolgáltak tüzhely gyanánt, de ezek a lakással nincsenek összeköttetésben. Más üregeket éléskamrául használtak, ahol hatalmas agyagedényekben búzát, kölest s hüvelyes veteményt (borsót, lencsét) halmoztak össze. Mindebből látható, hogy a lengyeli telep ősi lakói túl voltak már a természeti népek műveltségi állapotán. Állandó lakással bírtak és társadalmilag szervezve voltak; főfoglalkozásuk volt a vadászat és a halászat; voltak házi állataik is; eszközeiket, fegyvereiket kőből, csontból maguk készítették. Általában s erre vall koponyájok alkata is: értelmes, müvelődésre képes faj lehetett.

A követ idővel mindinkább kiszorította a használatból a réz, utóbb pedig a bronz vagy barna-réz (egy tized rész ón, kilencz tizedrész réz), mely viszont a vasnak adott helyet. A kőkorszakhoz tehát közvetlenül a rézkorszak, ehhez a bronz- s ehhez ismét a vaskorszak csatlakozik. A rézkorszak mintegy átmenetül szolgál a kőkorszakból a bronzkorszakba s különösen nálunk hagyott hátra sok emléket: lándzsákat, kalapácsokat, fokosokat, fejszéket, tőröket, vésőket stb., a min nincs mit csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy a réz a Mátrában ma is termés-állapotban fordul elő.

A bronz használatát egy újabb népnek köszönhetni, mely a műveltség magasabb fokán állván, értett az érczek olvasztásához és formába öntéséhez. Ez a nép, úgy látszik, a főnicziai volt, mely kereskedés útján a bronzot a Földközi tenger partvidékein s beljebb a szárazföldön lakó népekkel megismertette. Utóbb ezek eltanulták a bronzkészítés mesterségét és maguk készítették szerszámaikat és fegyvereiket. Magyarországon Kis-Terenyén, Füzes-Abonyban, Erzsébetfalván, Pilinben, Tiszaföldváron és máshol számos bronzöntő-műhely nyomára akadtak, miből kétségtelen a bronznak itt történt feldolgozása.

Magyarországon talált bronzkori tárgyak:
1. Csákány Puszta-Szt-Királyról. (Pest m.) – 2. Arany fibula. – 3. Bika Nádasfalváról. (Liptó m.) – 4. Sarló. – 5. Agyag-kos Pilinből. (Nógrád m.) – 6. Nyílhegy Erdélyből. – 7. Karperecz Olcsva-Apátiról. (Szathmár m.) – 8. Tokos véső Gyuláról. (Békés m.) – 9. Sisak Endrődről (Békés m.) – 10. Agyag-disznó Pilinből. (Nógrád m.) – 11. Kard Rimaszombatról. (Gömör megye) – 12. Agyag-edény Debreczen vidékéről. – 13. Lovas-alak. – 14. Agyag-edény Tardosról (Szabolcs m.) – 15. Kés Garádról. (N.-Küküllő m.) – 16. Kardmarkolat. – 17. Fejsze. – 18. Lándzsa. – 19. Hengeralaku tekercs (karvédő) Felső-Túrról. (Hont m.)
Hampel: „A bronzkor emlékei Magyarhonban” czímű művének I. részéből.

A bronzkori műveltség sokkal magasabb volt, mint a kőkori műveltség: egy tekintet a Magyarországon talált bronzkori tárgyakra is igazolja ezt. A fegyverek és szerszámok sokkal csinosabbak és díszesebbek, változatosb és tetszetősb formájuak, a mellett sokkal használhatóbbak, mint a kőkori eszközök és fegyverek.

A magyarországi bronztárgyak között némelyik egészen sajátszerű. Ilyenek a csigavonalú sodronyból készült karvédők, karpereczek és kapcsok, a lapos melldísz, a domboru, belül füllel ellátott kerek lemezek s főleg a liliomlevélszerű pengével és csészében végződő díszes markolattal ellátott bronzkardok. Mindez mutatja, hogy hazánk már a bronzkorban is sajátszerű műveltséggel bírt, mely hasonló ugyan Nyugat- és Észak-Európa bronzkori műveltségéhez, de mégis különbözik attól. Az ország földrajzi helyzete úgy látszik már az őskorban is éreztette hatását az itt lakott népekkel.

Magyarországon talál bronz-bögre.
Böszörményről (Hajdú m.)

Victoria Dacica.
A győzelem istennője a dákok s a velök szövetséges népek fegyvereiből összeállított trophaeumok között, levélkoszorúval övezett pajzson, megörökíti a rómaiaknak a dákok fölött kivívott győzelmeit.
(Traján oszlopáról.)

SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

2. Magyarország legrégibb ismert lakosai. – Pannónia és Dácia meghódítása.

Magyarország őslakói: az agathirzek, a kelták, boiok, tauriszkok, skordiszkok, araviszkok. A géták vagy dákok. A pannónok életmódja. A dákok életmódja. Burvista király. Julius Caesar a dákok ellen hadat készül indítani. Octavianus, a későbbi Augustus császár, a pannónok ellen indul. Siscia elfoglalása. A pannónok és dalmaták lázadása. Sirmium megszállása. Octavianus háborút visel a dákok ellen. Moesia és Noricum elfoglalása. Háború a markomannokkal. A pannónok és dalmaták ujabb lázadása. A két Bato és Pinnetus. Tiberius elfojtja a lázadást. Augustus Pannóniájának kiterjedése. A dákok hatalmának hanyatlása. A szarmát jazygok megszállják a Duna s a Tisza közét. Dák betörések. Decebalus király hatalomra jut. Domitianus lealázó békét köt vele. Traján császár meghódítja Dáciát. Traján hídja. Diadalünnepélyek. Traján foruma és oszlopa.

Mely néphez tartoztak Magyarországnak kő-, réz- és bronzkori lakosai? Nem tudjuk. A Krisztus születése előtti első század közepe tájáig sűrű homály borítja hazánkat, mely csak akkor kezd oszladozni, mikor a világhódító rómaiak mindinkább közelednek az Alpok s a Közép-Duna vidékéhez.

Csak Erdély bérczeire esik jóval előbb egy halvány fénysugár Dárius perzsa királynak a szkithák ellen viselt háborúja idején. (513. Kr. e.) Dárius megtámadván az Al-dunától északra lakó szkithákat, ezek a szomszéd népekhez, köztük az agathyrzek-hez is fordultak segítségért; de az agathyrzek bízva országuk erősségében, jobbnak látták nem elegyedni a harczba, mely őket közvetlenül nem is érdeklé.

Herodot görög történetíró, a történetírás atyja (Kr. e. 484–405), tudósít erről, hozzátevén, hogy az agathyrzek a Maris folyó mentén laknak, mely az Iszter-be szakad. A Maris nem más, mint a mai Maros folyó, melyhez Herodot idejében a Tisza alsó folyását is hozzávették. Az agathyrzek tehát a mai Erdélyben laktak.

E thrák eredetű nép a régi írók leírása szerint sötét haju volt; testöket, arczukat az indiánok módjára tetoválták s aranynyal, meg drágakövekkel ékesítgették. Az aranyat kiválóan szerették. Szokásaikra nézve a thrákokhoz hasonlítottak; nő-közösségben éltek, hogy egy nagy családot alkotva, irigység vagy ellenségeskedés ne zavarja a testvéries egyetértést közöttük; egy királynak engedelmeskedtek s törvényeiket versekbe foglalva adták szájról szájra. Herodot adatait kétségtelenül a Fekete-tenger-melléki görögöktől vette, a kik a belföldi barbárokkal élénk kereskedést folytattak, az agathyrzekkel talán épen az arany miatt, melyet Erdélyben már a legrégibb időkben mostak, vagy bányásztak. Erre vallanak az Erdélyben sűrűn előkerülő görög pénzek is. A tulajdonképeni Magyarországról Herodotnak nem volt tudomása; lakosait nem említi, csupán három folyót sorol még föl, mint az Al-Duna mellékfolyóit u. m. az Atlas-t, az Auras-t és a Tibisis-t, melyeknek a tudósok állítása szerint az Olt, a Zsil és a Temes felelne meg.

Körülbelül a 400-ik év körül Kr. e. Galliából, a mai Francziaországból több kelta törzs kerekedik föl. Egy részök átkel az Alpokon s megszállja a Pó völgyét, magát Rómát is fenyegetvén; másik csapatjok a Rajnát lépi át. Az utóbbiak között különösen a bójok, tauriszkok és skordiszkok jutnak hírnévre. A bójok a mai Csehországban – ez róluk kapta nevét (bojoheim = böheim, böhmen) – telepedtek meg, a honnan a germánoktól szorítva, a Kr. előtti első század első felében kivándorlanak s átkelve a Dunán, az illyrek-lakta későbbi Pannóniában találnak új otthonra. A tauriszkok Stiriát és Karinthiát szállják meg, míg a skordiszkok az Alsó-Száva mindkét oldalán, a Felső-Moraváig és a Sardagh vidékéig húzódnak. A Kárpátok déli lejtőit a Felső-Tiszáig szintén kelta törzsek foglalják el, melyek között ugyancsak tauriszkok említtetnek. Kelta néptörzs volt az araviszk is, mely úgy látszik a Duna mentén, Budától Eszékig lakott.

Magyarországon talált araviszk (kelta) régiségek.
1, 2 Araviszk pénzek. – 3. Korongdísz. – 4. Ruhakapocs (fibula). – 5. Kard.
Budapest Régiségei IV. kötetéből.

A kelták beözönlésével az előbb a Duna és a Balkán-hegység között lakó thrák géták a Duna balpartjára szorulnak, a hol dákok neve alatt, különösen a rómaiakkal vivott harczok miatt mind jobban elhíresednek.

A Dunától délre s a Dráva-Száva közötti vidéken lakó kelta-illyr törzseket, bár nem képeztek egységes nemzetet, a pannónok közös nevével jelölték meg a rómaiak. Mint rokonaik, a galliai kelták, úgy ők is túl voltak már a nomád élet primitiv állapotán. A rómaiak számos kisebb-nagyobb helységet találtak már itt, köztük megerősített helyeket is, a mi megtelepedett életmódról tanuskodik. A földmívelés a pannóniai kelták előtt sem volt ismeretlen, s az állat- (ló-, sertés-, juh-) tenyésztés szintén magasabb fokon állott nálok. Az ipar egyes ágaiban is kitűntek; a bójok bronz- és ezüst-edényei, melyeket nagy mennyiségben készítettek, Rómában is keresettek voltak. Kereskedést is űztek, mit a vert pénz használata bizonyít.

A kép, melyet a római írók Pannóniáról festenek, nem épen vonzó. Vadnak, kietlennek mondják az országot, melynek földje, legelője egyaránt rossz. A tél zordonsága miatt az olajfa s a szőlő nem igen terem meg ott. A lakosok rendesen árpát és hajdinát termesztenek; általában rosszul élnek, különben igen bátrak és vérengző természetűek. Különféle szövetből készült ruhába öltöztek, melyet ruhakapcsok (fibulák) tartottak össze. A gazdagabbak testükön díszes bronzövet, nyakukon bronznyaktekercset u. n. torquest, karjukon bronzból vagy aranyból készült karpereczet viseltek. A nők fülbevalót hordtak, hajukat hosszú czifra tűkkel szúrták át, nyakukat borostyánláncz övezte, mellükön sodronyos melldísz ragyogott.

Dák fogoly.
(Eredetije a nápolyi muzeumban.)

A dákok főleg pásztorkodással foglalkoztak; a nép egy része a hegyeken, mezőkön barangolt, más része azonban már falvakban, városokban lakott. Több törzsre oszlottak, de időnkint egy királyt uraltak. Hosszú hajat és szakált viseltek; hajuk, mint a thrák népeké általában, szőke, arczbőrük fehér. Viseletökről Traján oszlopának domborművei s a fenmaradt szoborművek nyujtanak fogalmat. Testöket zubbony födte, melyet övvel szoritottak össze; vállukról hosszú köpeny lógott le. Lábukon nadrágot és sarut, fejükön csúcsos süveget, az előkelők kalapot viseltek. A nők öltözete ujjas, hosszú tunika, mely fölé olykor rövidebb felöltőt vetettek. Fejöket kendővel kötötték be, melyet hátul csat foglalt össze. Lábukon a férfiakéhoz hasonló sarut viseltek. Alakjuk Traján oszlopán sugár, szép. A házasság tulajdonkép vétel utján köttetett; a vőlegény a leány szüleinek lefizette a kívánt díjat s a leány övé lett. A dákok eledele leginkább főtt húsból, lótejből és mézből állott. A bornak, mint a thrákok általában, nagy kedvelői voltak. Halottjaikat többnyire elégették s a hamvakat edénybe zárva, halom alá temették.

A dákok a Kr. előtti első század közepe táján jutottak nagyobb hatalomra, Burvista királyuk idejében, ki Decenaeus főpap segítségével, támaszkodva népének különben is vallásos érzületére, vallás-erkölcsi reformot hozott be: kiirtatta a szőlőtőkét és népét szigorú mértékletességhez és munkához szoktatta. A vallás-erkölcsi reform karöltve járt a politikai reformmal. Burvista egyesítette a dák törzseket s hatalmát minden irányban kiterjeszté. Legyőzte a bójok királyát Kritasirust s a Kárpátok alján lakó tauriszkokat, kik a bójoknak voltak alattvalói. A bójoknak egy részét kiirtotta s országukat pusztasággá változtatta. Még a római uralom idején is a Balaton és Fertő-tavak közt elterülő vidéket „bójok pusztájá”-nak (deserta bojorum) nevezték. A Fekete-tenger melléki görög városokat is megtámadta Burvista, majd átlépve a Dunát, Thracziát s a már akkor római uralom alatt levő Maczedóniát és Illyricumot pusztitották csapatai. Állitólag 200.000 fegyverfogható vitéze volt. Röviddel előbb, hogy Caesart megölték, egy lázadás véget vetett Burvista életének és hatalmának; birodalma több részre bomlott szét s a dákok ereje hosszú időre megtörött.

Burvista s a dákok ellen már Julius Caesar készült hadat inditani, ki, hogy a birodalmat a barbárok ellen biztositsa, a Dunáig s a Rajnáig akarta kiterjeszteni határait. Tervét csak részben valósíthatta; elfoglalta Galliát s a Rajnát csakugyan a birodalom határává tette. A dákok elleni hadjárat tervével a Pompejussal viselt polgárháború miatt föl kellett hagynia, de nem ejtette el egészen; mondhatni élete végéig foglalkozott vele s midőn végre a főhatalom birtokába jutott, orgyilkosok akadályozták meg annak kivitelében.

Rokona és politikájának örököse: Octavianus, a későbbi Augustus császár, újra fölvette az elejtett fonalat. Burvista halála után a dákok között belső viszályok törtek ki s az alkalom kedvezőnek látszott, hogy a rómaiak hatalmukat föléjök is kiterjesszék.

Dák férfi, nők és gyermekek.
(Traján oszlopáról.)
Froehner: „La colonne Trajane” cz. műve nyomán. Rajz. Tull Ödön.

Hogy a dákok ellen sikerrel harczolhasson, Octavianus mindenek előtt a Száva-vidék elfoglalását tartotta szükségesnek. Innen könnyen nyomulhat vala elő, elláthatja a sereget élelemmel, takarmánnyal és visszavonulását is biztosíthatja. A mellett a birodalom keleti részeit: Maczedóniát és Görögországot, melyeket addig csak tengeren lehetett megközelíteni, közelebbi kapcsolatba hozhatja Itáliával.

Ezek az okok s nem a sereg foglalkoztatásának hiú ürügye birták rá Octavianust 35-ben Kr. e., hogy megfékezvén az Ádriai-tenger mellett lakó föllázadt illyr törzseket, a pannónok ellen induljon. A Száva mentén Sisciá-ig (ma Sziszek) nyomult elő, melyet egy hónapig tartó ostrom után el is foglalt, miután szétverte a város fölmentésére siető pannón sereget. Erre a szomszéd pannón törzsek önként meghódoltak. Sisciát a rómaiak megerősítették s jelentékeny őrséggel megrakták.

Ez azonban nem riasztotta el a pannónokat és dalmatákat, hogy 33-ban föl ne lázadjanak. Octavianus ismét ellenök ment és leverte őket, miközben maga is megsebesült. Ugyanakkor a rómaiak az Alsó-Száva vidékén tovább nyomultak és Sirmium-ot (ma Mitrovicz) is megszállották.

A dákok ellen csak 30-ban K. e., vetélytársának: Antoniusnak leverése után indithatott hadat Octavianus.

Fel volt bőszülve ellenök, mert Antoniussal szövetkeztek, betörtek a római tartományokba s pusztitva egész Maczedóniáig kalandoztak. Octavianusnak ellenök küldött vezére legyőzte őket és szövetségeseiket, minek következménye volt, hogy Moesia, vagyis a Thrácziától északra eső vidék, egész az Al-Dunáig, szintén a rómaiak hatalmába került.

Augustus császár szobra.
(Eredetije Rómában, a Vatikánban.)

Kr. e. a 16-ik évben a pannónok, valamint Noricum (a mai Stíria és Ausztria) lakói újra fegyvert fogtak a rómaiak ellen, de ezúttal is hiába, mert a rómaiak győztek, sőt Noricumot el is foglalták. A következő években is meg-megújult a lázadás, különösen a Kr. utáni 6-ik évben, midőn a rómaiak a mai Morva- és Csehországban elhatalmasodott germán markomannok ellen hadakoztak. Alig inditotta meg Tiberius, Augustus mostoha fia, előcsapatait Carnuntumból (a mai Petronell) a markomannok ellen, midőn hírét veszi, hogy a pannónok és dalmaták, szövetkezve a bójokkal, fegyvert fogtak a rájok vetett súlyos adók s az újonczszedés miatt. Hannibal óta nem fenyegette Rómát hasonló veszély. Tiberius a lázadás hirére azonnal békére lép a markomannok vezérével: Marbod-dal, és a Szávához siet, hogy meggátolja a pannónok és dalmaták egyesülését és Itália megtámadását. A pannónok élén Bato, a dalmatákén egy másik Bato, a bójokén Pinnetus állott. Három évig változó szerencsével elkeseredetten folyt a harcz, mignem a rómaiak győzelmével véget ért. Csak e lázadásnak leverése után mondhatták a rómaiak Pannóniát s a szomszédos tartományokat a magukéinak.

A „gemma augustea” (Augustus apotheosisa.)
A „gemma augustea” vagy „Augustus apotheosisa” a hogy máskép nevezik, az ó-kor egyik legnagyobb és legszebb gemmája vagy vésett-köve. Nagyságra nézve a második helyet foglalja el. Anyaga onyx. Képünk eredeti nagyságban tünteti föl.
A gemma két részből áll. Felső részében Augustus császár, trónuson ülve, jobbjában jogarral, baljával az augurok (jósok) botjára támaszkodva.
A művész a császárt mint Jupitert ábrázolta; erre mutat a trónus alján látható sas, a mely mint tudva van, Jupiternek volt szentelve. A császár mellett Róma istennője, sisakosan, mellette pajzs, jobbjában lándzsa. A császár fölött a bak-jegye, a melyben született.
Bal felől a Victóriától hajtott diadalmi szekérről Tiberius, a császár mostoha fia, leszállani készül, hogy a császárt üdvözölje s a pannónok lázadásának elnyomásáról neki jelentést tegyen.
A szekér mellett álló alak Tiberius öccse: Garmanicus. Augustus mögött az ég (Coelus), a föld (Tellus) s a lakott föld (Oekumene) allegorikus alakjai; utóbbi koszorút tesz a császár fejére.
A gemma alsó részében római katonák (legionáriusok) az ellenségtől elvett fegyverekből trophaeumot emelnek. A földön a búsuló Pannónia (Pannonia capta) s a megkötözött Danubius (a Duna istene); jobbról foglyok, kiket a rómaiak szövetségesei hajuknál fogva vonszolnak elő. A férfi nyakán a jellemző torques vagy nyaktekercs; felső teste meztelen, lábain szűk nadrág (caligula). A nő hosszú, ránczos ruhában, melynek szegélyét bal kezével fogja.
E remekmű régtől fogva a toulousei templom kincstárában őriztetett, míg nem I. Ferencz franczia király 1533-ban VII. Kelemen pápának ajándékozta, midőn vele Marseilleben találkozott. A pápa halála után a kő úgy látszik visszakerült Francziaországba. 1619-ben német kereskedők megvették és tizenkétezer aranyért a művészetet kedvelő II. Rudolf császárnak és királynak eladták.
Jelenleg a bécsi császári és királyi udvari muzeumban (antik-gyüjtemény, XVI-dik terem, hatodik szekrény, 14-dik szám) őrzik, melynek egyik legbecsesebb műkincse.
Bécsben, a csász. udv. muzeumban.

Augustus Pannóniája a Dráva és Száva közét s a Dunántúl nyugati vidékeit foglalta magában, körülbelül a Rába folyóig s a Balaton tájáig. A Duna akkoriban északon és keleten nem képezte még Pannónia határát. Csak Vespasianus vagy Trajanus császár idejében lesz azzá, mikor a dákok növekvő hatalma a tartománynak a Dunáig való kiterjesztését és a Duna vonalának megerősitését teszi szükségessé.

Tiberius mellszobra.
(Eredetije Rómában, a Vatikánban.)

Burvista halála után a dákok hatalma nagyon aláhanyatlott, úgy, hogy a szarmát jazygok országuk nyugati részét, a Duna és a Tisza közét, elragadták tőlük, melyet aztán századokon át megszállva tartottak.

Noha a dákok hatalma meggyöngült, Augustus és közvetlen utódai alatt mégis többször becsaptak Moesiába (a mai Szerbia); de a rómaiak sem maradtak adósok: felkeresték őket saját országukban, s hogy hatalmukat meggyöngitsék, egy ízben Augustus alatt 50.000, később Nero alatt 100.000 dákot telepítettek Moesiába.

Decebalus mellszobra.
Decebalus óriási mellszobrát 1855-ben, Rómában, Traján foruma közelében találták.
Jelenleg Szt. Pétervárott, a czári muzeumban

Domitianus császár idejében Decebalus királyuk alatt félelmes hatalomra emelkedtek ismét. Decebalus a széthúzó törzseket egyesitette s 86-ban támadólag lépett föl. Betört Moesiába, melyet széltében-hosszában pusztitott és megverte Oppius Sabinus hadvezért. Oppius Sabinus elesvén, a császár Cornelius Fuscust, a testőrség parancsnokát küldte nagy sereggel a dákok ellen, de ő is ugy járt, mint elődje. Decebalus erre vérszemet kap, megint elárasztja Moesiát, de visszaszoritják, sőt Tapaemellett (Karánsebes táján?) súlyos vereséget is szenved. Minthogy azonban Domitianusnak a kvádok- és markomannokkal gyűlt meg a baja, 90-ben Decebalussal lealázó föltételek mellett békére lépni volt kénytelen. Decebalus engedelmességet fogadott a császárnak, aki viszont hadi sarcz és évi adó fizetésére kötelezte magát, azonkivül ügyes épitőmestereket bocsátott Decebalus rendelkezésére, kik országát megerősitették és hadi eszközökkel ellátták.

A rómaiakon ejtett gyalázatot Domitianus második utóda Traján császár (98–117.) mosta le. A lealázó adó, mely a birodalom amúgy is súlyos terheit még súlyosabbá tette, és Decebalus növekvő elbizakodottsága arra bírták a császárt, hogy a birodalom e veszélyes ellenségét megtámadja s országát, melynek gazdasága ismeretes volt, elfoglalja. Dácia meghóditásával azonfelül Pannóniát és Moesiát is akarta biztosítani.

Traján útja és táblája az Al-dunánál.

A 100-ik év telén megtette a császár a kellő előkészületeket: Pannónia határát a Dunáig terjesztette ki, és erélyesen folytatta annak az útnak építését, mely a Duna mentén, forrásvidékétől egész a torkolatáig haladt. A Vaskapu-szorosban még most is látszanak nyomai a nagy fáradsággal épített útnak, s a szerb parton, Ogradinával szemben, sziklába vájt fölirat (u. n. Traján-tábla) most is hirdeti Traján császár dicsőségét. Tavasz nyiltával a császár Viminaciumba (a mai Kosztolácz táján) az általa mozgósított légiók – körülbelül 100.000 ember – gyülekező helyére sietett, hogy átvegye a sereg vezérletét. Lederata (a mai Ráma) mellett vert hajóhídon átkelvén a Dunán, Tibiscumig (a Bisztra-Temes-torkolaton felül, Krassó-Szörény-m.) nyomult elő, hol egyesült seregének azon részével, mely Tsierna (Orsova) mellett lépett át a folyón. Az erdőborította hegyes vidéken a sereg csak ügygyel-bajjal haladhatott előre, miközben utakat épített, hidakat vert és sánczokat, várakat emelt. Decebalus készen várta a rómaiakat; összeszedte minden erejét, sőt a szomszéd népektől is kért segítséget. Hatalmában elbizakodva követeket küldött a császárhoz, kik nem tartoztak az előkelők osztályába. Természetesen visszautasították őket, mire a szövetséges burok követei járultak Traján elé, egy óriási gombát hozva magukkal, melyen latin betükkel írva azt tanácsolták a császárnak, hogy vonuljon vissza. Traján azonban megütközött. Mindkét részről sok vér folyt. A rómaiak között annyi volt a sebesült, hogy nem lévén elegendő kötőszer, a császár saját ruháját vagdaltatta darabokra.

Traján császár szobra.
Eredetije a nápolyi muzeumban.

E közben beköszöntött a tél s a harcznak egyelőre vége szakadt. Hadait Traján jól elsánczolt erődökbe helyezte, maga pedig Moesiába vonult. A következő tavaszszal újra megindult a harcz. Tapae mellett (a Vaskapu közelében, Krassó-Szörény-megyében) Traján véres ütközetben megverte Decebalust, ki erre békeajánlatokat tett. Traján e czélból két előkelő tisztjét küldé Decebalushoz, ez azonban szóba sem állott velük. Nyilvánvaló volt, hogy csak időt akart nyerni. Traján erre beljebb nyomult a hegyek közé, s egyik sánczművét a másik után elfoglalván, mindinkább közeledett Decebalus székhelyéhez, Sarmizegethusá-hoz (Várhely vidékén). Miután a rómaiak ennek közelében egy fontos erődöt elfoglaltak s Decebalus nővérét is foglyul ejtették, a dák király késznek nyilatkozott a békére, bárminő föltételek mellett. A békét meg is kötötték a következő föltételek mellett: Decebalus szövetségi viszonyba lép Rómával, elbocsátja a zsoldjában álló római katonákat, kiadja a zsákmányul ejtett fegyvereket és hadi gépeket, szabadon bocsátja a foglyokat és lerontatja erődeit. Decebalus a békepontokat aláírván, megjelent Traján táborában, eldobta pajzsát, s hódolata jeléül a császár lábaihoz borult. A békekötést a dákok követsége megerősítés végett Rómába vitte, hova a császár is visszatért, nagyszerű diadalmenetet s ünnepélyeket tartva a kivívott győzelem örömére.

Traján császár seregével átkel a Dunán. Relief Traján oszlopáról
A római katonák, élükön a császárral, a Duna partján, hegyes vidéken fekvő, megerősített város kapuján kivonulnak. Balról a sással koszorúzott folyamisten (Danubius) barlangja. Az istenség kedvezni látszik az átkelő seregnek, mert jobbjával maga is megtámasztja a hajóhidat, melyet a császár a folyón át veretett. A híd egy hosszabb s egy rövidebb darabból áll; úgy látszik, sziget esett közbül. A sereg egy része már ellenséges földön áll. A legionáriusok szakállas, bajuszos, izmos férfiak; fejök födetlen, lábaik, karjaik meztelenek. Térdig érő, rövid ujjú tunikát és pánczélt viselnek; jobb oldalukon kard, vállukon sisak, bal karjukon pajzs. A podgyászt, az élelmi szereket s a főző edényeket rúdon viszik. A csapat élén zászlóvivők (signiferi, vexillarii) és trombitások (cornicines); fejöket medvebőr takarja. A híd végén álló két szakállas férfi nyilván előkelő tisztek. Lovasok lovakat vezetnek; a lovakon hímzett takaró, egyiknek oldalán kerek pajzs. Maga a császár gyalog halad a sereg élén; bal karját kinyujtja, mintegy a diadal útját mutatva katonáinak.

Harcz rómaiak és dákok között. Relief Traján oszlopáról
A rómaiak és dákok hevesen küzdenek egymással. A dákok hősi ellentállást tanusítanak; de hasztalan. A csatatért elesett és haldokló dákok borítják; egy sebesültet bokor mögé visznek; egy másik kétségbeesésében kardjába dől. A dák vezérek süveget viselnek (pilophores); a közemberek feje födetlen. A háttérben tölgyek és fenyők között a dákok nemzeti jelvénye: a sárkány (draco), mely hosszú rúdra volt erősítve és tarka rongyokból összevarrva. A csatát zivataros időben vívták; Jupiter a felhőkből villámait szórja a barbárokra s elősegiti a rómaiak győzelmét. A rómaiak megerősített városnak jutnak a birtokába, melynek házait a katonák fölgyujtják. Traján két főtiszt kiséretében személyesen megtekinti a várost. A város hegy tetején épült, kettős, oromzatos fal védi. A fal alatt árok huzódik, melyen át csapóhíd vezet a fából készült kapuhoz. A két fal között póznára tűzött koponyák, s egy római zászló. A hegy lejtőjén látható hegyes karók nyilván arra valók, hogy megakadályozzák a várhoz való közeledést. A dákok kunyhói földbe vert czölöpökön nyugszanak; a tető s a ház falai gerendákból állanak; a falakon csak ablaknyílások láthatók; bejáratul csapó-ajtó szolgált.

Azonban a béke nem volt tartós. Decebalus megszegte föltételeit, megtámadta a rómaiakkal szövetséges jazygokat, és valamennyi szomszéd népet, még a távoli parthusokat is a rómaiak ellen ingerlé. A senatus tehát ismét ellenségnek nyilvánítá őt s Traján már a 104-ik év tavaszán új hadjáratra készült ellene.

Decebalus meghódolása.
Traján oszlopáról.

Traján hídjának maradványa.

Az Al-Dunán – a mai Turn-Szeverin és Kladova közt – Damascusi Apollodorussal nagyszerű álló hidat építtetett s a 105-ik évben ezen át vezette hadait Decebalus ellen.

A dunai híd fölavatása.
Félkör-alakú, megerősített táborhely közelében egy légió van fölállítva, hogy részt vegyen az ünnepélyes áldozatban, melyet a császár a híd fölavatása alkalmával az isteneknek bemutatni készül. A lombbal diszített oltáron gyümölcs van fölhalmozva. Két szolga, egyik a füstölőt, másik az áldozatra szánt bikát tartva, várja az áldozat megkezdését. Az oltár mellett jobb oldalt áll Traján, kezében áldozó csészével; mögötte álló alak nyilván Hadrianus, a császár rokona. A háttérben a hullámzó Duna látszik s fölötte a nagyszerű híd, a jobb parton lévő kapujával. A hidat husz pillér tartotta; a művész tér szűke miatt azonban csak négy pillért faragott ki.
(Traján oszlopáról.)

Traján hídját az egykoruak a világ csodái közé számították. A híd húsz tömör kő- és téglafalazatból álló pilléren nyugodott, melyeknek magassága az alapfalakat nem számítva 150, szélessége 60 láb volt. A pillérek 170 lábnyi távolságban állottak egymástól s úgy látszik fagerendákból készült ívekkel voltak összekötve. A hídfőket castrumok védték. A híd bámulatos gyorsasággal, két év alatt épült, ami csak óriási munkaerő alkalmazása mellett volt lehetséges. A hatalmas alkotás, mely hivatva volt arra, hogy sokáig daczoljon az idővel, csak rövid ideig állott fönn. Nem egészen száz évvel későbben, hogy fölépült, már csak a pillérei meredeztek ki a vízből. A híd felső részét Dio Cassius állítása szerint Hadrianus császár, Traján utóda, lehordatta, nehogy a balparton lakó barbárok könnyen betörhessenek Moesiába; valószínű azonban, hogy úgy szakadt az le. 1858. január hóban igen alacsony lévén a Duna vízállása, a hídoszlopok közül tizenhat kiemelkedett az árból és látható lőn.

Traján császár.
(Traján oszlopáról.)
(Tull Ö. Rajza; Froehner i. m. nyomán.)

A dákok kétségbeesetten védték magukat, de a nagyobb számú és fegyelmezett római seregnek nem bírtak ellentállani. Sarmizegethusa is a győzők kezébe esett, mire Decebalus, nem akarván túlélni bukását, kardjába dőlt. Az előkelő dákok felgyujták házaikat s mérget vettek, mások örökre elhagyták hazájukat. Decebalus fejét a rómaiak a győzelem jeléül Rómába küldték, országát pedig a birodalomhoz csatolták. (107. Kr. után.)

Traján Rómában nagyszerű ünnepélyeket rendezett. A világ minden részéből jöttek üdvözlő követségek, s vége-hossza nem volt az amphitheatralis előadásoknak, melyekben 11.000 szelid és vadállat esett áldozatul tizezer gladiátornak.

Állandó alkotásokkal is kivánta megörökíteni győzelmét Traján császár. A Duna mellett várost alapított, melyet Nicopolisnak, a győzelem városának nevezett el (ma Nikápoly); Rómában pedig a dákoktól elszedett zsákmányból fölépítteté a róla nevezett nagyszerű fórumot. A fórum a Capitolinus és Quirinalis-halmok között terül el. Bejáratánál oszlopokon nyugvó diadalkapu emelkedett, tetején hat lótól vont diadalszekerén Traján császár, a kit Victoria, a győzelem istennője megkoszorúz. A diadalkapu tojásdad alakú térre nyílt, melyet két felől oszlopcsarnok övezett. A tér végén nagyszerű bazilika állott, ahol a törvényszék tartotta üléseit. A tér közepén Traján lovas szobra emelkedett. A bazilikán túl egy másik nyílt tér következett, jobbról-balról egy-egy könyvtárnak szánt épülettel, közepén Traján oszlopával.

A fórum egyik főékessége a tér közepén álló 30 méter magas, fehér márványból készült oszlop, melyen a dák háborúk egyes jelenetei vannak kifaragva, igazán művészi tökélylyel. Az oszlop belül üres; csigalépcső vezet a tetejére, melyen eredetileg Traján óriási szobra állott. A szobor utóbb leesett, azért helyére V. Sixtus pápa 1587-ben Szt. Péter szobrát tétette. A talapzat Traján sirjául volt szánva.

Decebalus halála.
(Traján oszlopáról.)

Egy európai hírű történetiró a dák háborúk kőből faragott képes könyvének nevezi az oszlopot s méltán. Mintegy százhuszonnégy jelenet van ábrázolva rajta. Látjuk a Duna partján a római katonák őrházait; a folyam mentén fekvő várost, melynek közelében a katonák hajóhídon átkelnek; a császárt, a mint főbb tisztjeivel hadi tanácsot tart és áldozatot mutat be az isteneknek; a búrok követeit az óriási gombával; a katonákat, amint tábort ütnek, fát vágnak, hidat vernek; az első dák foglyokat, a kiket hajuknál fogva megkötözve hurczolnak a császár elé. Majd harczi jelenetek következnek: a dákok sebesültjeiket erdőbe viszik, míg a római katonák levágott fejeket raknak a császár lábaihoz; itt egy dák falu kunyhóit gyujtják fel, amott egy fallal kerített város ostromához készülnek a legionáriusok. Végre Decebalus kiséretével megjelenik a római táborban, leborul a császár előtt és kegyelemért esd. A háborúnak egyelőre vége: a csapatok örömrivalgása köszönti Trajánt, kinek diadalait Victoria megörökíti. A második háború jeleneteit szemléljük azután, melyek hasonlitanak az előbbiekhez. Legvégül az előkelő dákok, miután fővárosuk a lángok martaléka lett, mérget isznak, Decebalus kétségbeesésében kardját szivébe mártja, fejét tálon viszik Trajánhoz, a legyőzöttek pedig övéikkel és nyájaikkal örökre elhagyják hazájukat. Valóban az oszlop nemcsak becses történeti emlék, hanem az ó-kori művészetnek is egyik páratlan alkotása.

Traján fóruma Traján oszlopával.

Traján táblája.
A felirat így olvasandó: IMP(erator) CAESAR DIVI NERVAR F(ilius) NERVA TRAJANVS AVG(ustus) GERM(anicus) PONTIF(ex) MAXIMVS TRIB(unitiae) POT(estatis) IIII. PATER PATRIAE CO(n)S(ulatus) III. MONT(ibus) (exc)l(sis) AN(coni)BVS SVB(I)AT(is) (viam) (f)E(cit). – Azaz: Nerva Trajanus császár, a bold. Nerva fia, a fölséges, a germánok legyőzője, a főpap, a haza atyja, midőn a tribuni méltóságot negyed ízben, a consulit harmad izben viselte, kivájva a sziklákat s gerendákat alátámasztva, utat nyitott. – A gerendák, melyeken a palló nyugodott, a felirat alatt látható négyszögű mélyedésekbe voltak illesztve.
Tull Ö. Rajza. A „Jahrbuch der k. u. k. Central-Commission zur Erforschung u. Erhaltung der Baudenkmale” 1856. évfolyamában megjelent kőrajz nyomán.

SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

3. Római közigazgatás és müveltség Pannóniában és Dáciában.

Pannónia határai és felosztása. Dácia határai és felosztása. Légiók elhelyezése Pannóniában és Dáciában. Nevezetesebb táborhelyek. Aquincum és romjai. Sarmizegethusa és Apulum romjai. Polgári telepek és városok. A városok szervezete. Duumvirek, aedilisek; quaestor; a decuriók gyűlése. A civitas. Pannónia és Dácia kormányzása. Római utak Pannóniában és Dáciában. E tartományok képe a római uralom alatt. Színházak, amphitheatrumok, templomok, fürdők. A keresztény vallás elterjedése. Szent-Jeromos, Szent-Márton. Pannónia első vértanúi. Pannónia egyházi szervezete. Az ős-kereszténység emlékei Pannóniában. A pécsi ó-keresztény sírkamra.

A meghódított területből a rómaiak két tartományt vagy provincziát alakítottak: Pannóniát és Dáciát.

Pannónia Traján ideje óta a bécsi erdőtől a Dunáig, délen a Száváig s azon túl terjedt; nyugatra, Noricum felé ingadozott a határ. A tartomány magában foglalta a Dunán-túli vidéket, Horvát-Szlavonországot, Bosznia északi, továbbá Ausztria, Stíria, Karinthia és Krajna keleti részeit. Traján Felső- (superior) és Alsó- (inferior) Pannóniára osztá; határul a kettő között egy képzelt vonal szolgált a Rábától a Verbász folyó torkolatáig. Később N. Konstantin idejében (324–337.) Felső-Pannónia ismét két részre szakadt: Pannonia primá-ra, melynek Savaria (Szombathely), és P. Saviá-ra, melynek Siscia (Sziszek) volt a főhelye. Ugyanaz történt Alsó-Pannóniával is, melynek északi részét P. Valeriá-nak, déli részét, a Dráva és Száva között, P. secundá-nak nevezték el. Amannak Sopianae (Pécs), ennek Sirmium volt a főhelye.

P. Valeria Galerius császárnak (308–311.) köszönheté keletkezését. A császár ugyanis katonáival lecsapoltatá a Balaton, vagy mint akkor nevezték; a Pelso-tó áradó vizét s kiirtatta a tó környékén elterülő rengeteg erdőket. Ekképen egy egész tartományt nyert, melyet nejének, Diocletián császár leányának tiszteletére nevezett el.

Dácia határai nyugatról a Tisza, délen a Duna, keleten a Pruth és a Dnieszter, északon, a Kárpátoktól a Dnieszter folyóig, Szarmátia. Magában foglalta tehát Erdélyt, Magyarország Tiszán-túli részét, Galiczia déli csúcsát, Bukovinát, továbbá Moldva- és Oláhországot. Trajanus (v. Hadrianus?) Felső- és Alsó-Dáciára, M. Aurelius pedig (168 táján) három részre osztá fel, u. m. Dacia Porolissensis-re, Dacia Apulensis-re és Dacia Malvensis-re. Felső-Dácia Erdélyt és a Bánságot, Alsó-Dácia pedig az al-dunai síkságot foglalta magában. Dacia Porolissensis a provinczia északi, D. Apulensis a délnyugati s végül D. Malvensis a délkeleti részén terült el.

A birodalom új határainak biztosítására a tartományokba nagyobb számú katonaság elhelyezése vált szükségessé. Pannóniában eleinte három, később úgylátszik csak két légió tanyázott (körülbelül 24.000 ember), az egyik Carnuntum-ban (Petronell), a másik Poetovio-ban (Pettau). Utóbb Poetovio colonia-rangra emeltetvén, a légió Vindoboná-ba (Bécs) helyeztetett át. Traján császár idejében a Duna lett a tartomány határa s ezentúl Bregetió (Ó-Szőny) és Aquincum (Ó-Buda) szintén egy-egy légió táborhelyei; amott az első segédlégió (I. adjutrix), itt a második (II. adjutrix) állomásozott. Felső-Pannóniában legtovább a X. és XIV. ikerlégió (gemina) volt állomáson. A második század folyamán a Dunának Aquincumtól Mursáig (Eszék) terjedő szakaszát is megerősitették a rómaiak, várakat emelve s azokba őrségeket rakva. Tekintve a tartomány exponált helyzetét, az itt állomásozó légiók kiváló tekintélyre emelkedtek s nem egy ízben döntöttek a birodalom sorsa fölött. Dáciában egy, utóbb két légió volt elhelyezve; legtovább állomásozott itt a XIII. ikerlégió (gemina), mely Apulumban feküdt, és az V., melynek a „maczedóniai” (macedonica) volt a mellékneve. A légiókhoz nagyszámú segélycsapat tartozott, melyekből a kisebb erődök vagy táborhelyek helyőrsége telt ki.

A Duna mentében fekvő táborhelyek közül nevezetesebbek voltak: Vindobona (Bécs); Carnuntum (Petronell); Arabona (Győr); Bregetio (Ó-Szőny); Salva(Esztergom); Aquincum (Ó-Buda); Intercisa (Duna-Pentele); Annamatia (D.-Földvár); Lussonium (Paks); Alta Ripa (Tolna); Alisca (Szegszárd); Altinum(Mohács); Mursa (Eszék) és Cornacum (Vukovár). A belföldi telepek közül pedig ezek voltak a legkiválóbbak: Siscia (Sziszek), Sirmium (Mitrovicz), Sabaria(Szombathely), Scarabantia (Sopron), Cimbriana (Veszprém) és Herculia (Székes-Fehérvár). Nagyobb részök kelta eredetű, de csak a római uralom idejében jutott nevezetességre.

Az aquincumi amphitheatrum.
(Budapest Régiségei II. kötetéből.)

Aquincum, mely a mai Ó-Buda határában terült el, eredetileg kelta (aravisc) telep. A rómaiak hihetőleg Traján idejében szállották meg. A város kedvező fekvésénél fogva gyorsan fejlődött. Hadrián korában már municipium, Septimius Severus (193–211.) alatt pedig colonia. Ezzel elérte a legmagasabb fokot, a melyre provinziális római város emelkedhetett. Helyén már régente találtak egyes régiségeket. Nagyobb épület maradványaira a mult században (1778.), az ó-budai Flórián-téren, egy mészverem ásása közben akadtak. Az épületet Schönvisner, a pesti egyetem tanára, ásatta fel és vizsgálta meg; kiderült, hogy római légfűtő vagy hypocausis. Épen száz évvel későbben megindult a rendszeres ásatás az állam, majd a főváros költségén, még pedig Ó-Budától északra, a szt-endrei út mentén, s hosszabb-rövidebb megszakitással folyik mind e mai napig. Torma Károly, Hampel és Kuzsinszky, az ásatás vezetői, sok érdekes régiséget tártak föl és ismertettek meg. Kiásták az amphitheatrumot, mely egyike a nagyobbaknak, a vizvezeték pilléreit, Nemesis és Mithras templomát, a vásárpiaczot, föltártak több fürdőt és lakóházat. Az ásás közben napfényre került apróbb tárgyak az ásatások helyén görög-római stilben épült kis muzeumban vannak elhelyezve. Találunk itt sír- és oltár-köveket, szobor-töredékeket, ékszereket, szerszámokat, agyagedényeket, pénzeket stb., melyek élénk világot vetnek a tizenhat-tizenhét száz év előtt virágzott római város lakosainak életmódjára és műveltségére.

Pannónia és Dáczia térképe.
Tervezte: Dr. Baróti Lajos; rajzolta: Hátsek Ignácz

Dáciában Decebalus királyságának egykori fővárosa: Sarmizegethusa megtartotta előbbi rangját, a mennyiben a tartomány főhelye (metropolis) lett, csakhogy új nevet kapott; ugyanis a császár tiszteletére, a ki colonia-rangjára emelte, „Ulpia Trajana Augusta Dacica”-nak nevezték el. Nevezetes helyek voltak még: Tsierna(Orsova), colonia; Tibiscum, a Bisztra-Temes torkolatnál, municipium; Apulum (Gyula-Fehérvár), Traján alatt a légió I. adjutrix, később a XIII. ikerlégió táborhelye; gyorsan emelkedett, úgyhogy magát Sarmizegethusát is túlszárnyalta; M.-Aurelius alatt a délnyugati Dácia pénzügyi igazgatóságának, sőt úgy látszik a tartományi kormányzónak is székhelyévé lőn; M.-Aurelius municipum-, Sept. Severus colonia-rangra emelé. Porolissum (Mojgrád), a hasonló nevű provincia főhelye; Napoca(Kolozsvár), északi Dácia legjelesebb helye; Antoninus Pius alatt municipium, Commodus óta colonia; virágzó város volt, miről számos feliratos emlék tanuskodik; később északi Dácia pénzügyi igazgatósága is itt székelt; Potaissa (Torda), Septimius Severus óta colonia; Ad Mediam (Mehadia), mely már akkor híres volt fürdőiről;Ampelum (Zalathna), az aranybányaművelés központja; Drobetae (Turn-Szeverin) stb.

Oltárkő az aquincumi mithraeumból.
Fölirata: DEO CAVTO PATI M(arcus) ANTonius) VICTORINVS DEC(urio) COL(oniae) AQ(incensis) AEDILIS. Magyarul: Istennek, a hegyormok urának (?), Marcus Antonius Victorinus, Aquincum colonia decuriója és aedilise.
(Budapest Régiségei IV. kötetéből.)

Dácia területén is történtek ujabb időben ásatások, nevezetesen a hajdani Sarmizegethusa és Apulum helyén. Sarmizegethusa romjai a mai Várhely közelében (Hunyad-m.) emelkednek. Itt is föltárták az amphitheatrumot, a közfürdőt, a mithraeumot, s több lakóházat is kiástak. Utóbbiakban érdekes mozaik-képeket találtak, melyek közül egy Páris itéletét, egy másik pedig a fiáért könyörgő Priamust ábrázolja. Apulum kiásott romjai közül a castrum, a vizvezeték s egy közfürdő érdemelnek említést.

A katonai táborhelyek mellett lassanként bevándorlott polgárokból és kiszolgált katonákból (veteránokból) polgári telepek keletkeztek, melyek közül egyik-másik idővel virágzó várossá emelkedett. Túl a Dunán ma sem találunk több várost, mint a mennyi a rómaiak idejében volt s a legtöbbnek a rómaiak voltak az alapítói. Dácia a háború következtében egészen elnéptelenedett. Traján a birodalom minden részéből telepített ide lakosokat, a kik számos várost építettek s a bányászatot is művelték.

A városok élén választott duumvirek állottak, akik a végrehajtó hatalmat gyakorolták. Ők kezelték a város pénzeit, ők adták bérbe fekvőségeit, ők erősítették meg a szerződéseket, adományokat, és hagyták jóvá az örökbefogadásokat és a rabszolgák fölszabadítását. Az adót is a polgárok vagyona alapján ők vetették ki. Alattuk állottak az aedilisek, afféle rendőrkapitányok, azután egy quaestor s több alsóbbrendü hivatalnok, kik a nyilvános épületek fentartására, a városi ünnepek rendezésére s a szegény nép számára történni szokott gabona-kiosztásra ügyeltek fel. A tisztviselőket évenként választotta a decuriók gyűlése, melynek mindazok voltak a tagjai, a kik legalább huszonöt hold földdel birtak. A decuriók gyűlésükön megvizsgálták a város pénzügyi állapotát, megállapították az adót, gondoskodtak az utczák, falak, középületek fentartásáról; számadásra vonták a tisztviselőket s olykor a városi bírák ítéletét is fölülvizsgálták. A város hatásköre sokszor a szomszédos vidékre is kiterjedt, mely falvaival együtt egy civitas-nak nevezett nagyobb közigazgatási és katonai egységet képezett.

Aquincumi mozaik.
Egy lakóház fürdőhelyiségének padozata. A mozaik, mely fehér alapon részben fekete, részben szürke koczkakövekből van kirakva, két birkozó athletát tüntet föl. A mögöttük látható alak, kezében pálczával a mester. Jobb felől a győzelmet jelentő pálmaág, fölötte három vakaró kés; a bal oldalon olajtartó edény s alatta csésze.
(Budapest Régiségei I. kötetéből.)

A mi a kormányzást illeti, kezdetben Pannónia és Dalmatia egy kormányzó (legatus) alatt állottak; később Pannónia külön kormányzót kap, consuli ranggal. Midőn pedig a tartomány két részre osztatott, mindegyiknek élén külön kormányzó áll. 108 táján Hadrianus, a későbbi császár viselte a kormányzói tisztet Alsó-Pannóniában. Daciának mindjárt kezdetben külön kormányzója volt, aki hol propraetori, hol consuli rangot viselt. Megesett az is, mint pl. Hadrianus idejében, hogy mindkét tartomány egy kormányzó kezére volt bizva. Ez főleg azért történt, hogy a nyugtalan jazygokat könnyebben féken tarthassák. Dácia kormányzójának eleinte Sarmizegethusa, utóbb Apulum volt a székhelye. A provincziák kormányzói a III. század végeig a legfőbb katonai és polgári hatalmat egyesítették személyökben. Később a katonai hatalom a polgáritól el volt különítve.

Magyarországon talált tárgyak a római korból.
Bélyeges tégla. (Aquincum.); Mécses. (Aquincum.); Bélyeges tégla. (Aquincum.) Olv.: COH(ors) VII. BR(eucorum) SEVERI(ana.); Római tál.; Római fibula (Aquincum.); Centaur. (Szamosujvár.); Üvegedény. (Aquincum); Kancsó.; Agyagedénytöredék vadkan vadászatot ábrázoló rajzzal (Aquincum.)
(Budapest Régisége iII. kötetéből és a Műrégészeti Kalauz-ból.)

A tartományok állapota a császárság idejében általában kedvezőnek volt mondható. A császár által kinevezett kormányzók felelősséggel tartoztak, a mi önkénykedő hajlamuknak gátat vetett. Ha mégis önkénykedtek, a tartományi városok gyűlésén a városok küldöttei felszólaltak s esetleges panaszaikat a császárhoz fölterjesztették. Ily gyűléseket vallásos ünnepélyekkel kapcsolatban évenként szoktak volt tartani: a pannóniai városok valószinüleg Herculiában, a dáciaiak pedig Sarmizegethusában.

A tartományokat nagyszerű utak szelték át, melyeket jobbára a katonák épitettek, még pedig oly szilárdul, hogy egyik-másik napjainkig fenmaradt. Ez utaknak kettős rendeltetésök volt; egyik az, hogy a tartományt Itáliával, illetőleg Rómával, a birodalom fővárosával összekapcsolják; másik az, hogy megkönnyitsék a provincziában elhelyezett csapatok között az érintkezést. Az utak mentén nagy mérföldkövek voltak felállitva, melyek a tartomány egy-egy főbb helyétől való távolságot jelezték; az utak mentén szállások (mansio) voltak, ahol az utasok ellátásáról és továbbszállitásáról gondoskodtak. Mindez nagyon megkönnyítette a közlekedést s kedvező befolyással volt a kereskedelemre is.

Pannónia és Dácia képe a Peutinger-féle táblán.
A Peutinger-féle tábla a római birodalom legrégibb térképe. Eredetije régibb mérések és térképek alapján Alexander Severus (222–235) idejében kszült, de ez elveszett. Az eredetit 1265-ben egy szerzetes Kolmárban lemásolta, még pedig nem minden hiba nélkül; másolata utóbb Peutinger, augsburgi városi irnok birtokába (azért is nevezik P.-féle táblának, „Tabula Peutingeriana”-nak), majd Bécsbe került. Képünk nem igazi térkép; inkább csak utazók számára készült. Föl vannak tüntetve rajta az útvonalak, az út mentén fekvő főbb helyekkel, valamint az egyes helyek közti távolság miliákban (egy milia = 2000 lépés); itt-ott azonban egy-egy folyó, hegység vagy nép nevével is találkozunk. A Peutinger-féle tábla minden hibája mellett is egyik főforrása az ó-kori földrajznak.
(Az eredeti fényképéről készült hű másolat. Tull Ö. rajza.)

Pannóniában a Duna mentén haladt az egyik főút, mely a Rajnához vezetett és összekapcsolta a birodalom keleti és nyugati részeit. Carnuntumot, Bregetiót, Aquincumot, Mursát és több közbül fekvő castrumot Sabariával kötöttek össze jól védett utak. Mursától két út vezetett oda, egyik délnyugaton, másik éjszakkeleten kerülte meg a Balatont. Mindez mutatja Sabaria nagy fontosságát úgy hadászati, mint kereskedelmi szempontból. Sabariából és Sirmiumból Aquilejába s onnan Itáliába, Rómába vezetett az út.

Dáciában a tartományt délről északra egész szélességében átszelő út, Tsiernánál átlépett a Dunán, innen északi irányban Tibiscumig haladt; onnan keletre fordult Sarmizegethusának, Apulumnak, Potaissának, Napocának, Porolissumnak, a hol úgylátszik a Pontus partjaitól kiinduló úttal találkozott. Más utak Apulumból a Zsil s az Olt mentén az Al-Dunáig vezettek.

A Viminaciumból kiinduló s a mai Bánság délkeleti részét átszelő út Tibiscumnál egyesült a Tsierna felől jövő úttal. A Maros mentén is épitettek utat a rómaiak, mely nagy részben fönmaradt, bár nyomait itt-ott elfödi a föld, az ujabb országút és a vasút. A Nagy-Küküllő mentén is vonult egy római út.

A főbb utakon kívül számos mellékút létezett, melyek az egyes városokat és helységeket kapcsolták össze egymással, úgyhogy a tartományok egész úthálózattal voltak bevonva, mely első sorban ugyan katonai és közigazgatási érdekeknek szolgált, de a kereskedés és forgalom föllendülését is nagyban elősegíté.

A római katonák és az idetelepült római vagy itáliai kereskedők, bányászok és mesteremberek, a mint egyrészt elterjesztették a latin nyelvet a provincziákban, úgy másrészt meghonosították a római szokásokat, vallást és műveltséget is. A pannóniai és dáciai városok külső képe az itáliai városokra emlékeztetett: az előkelő polgárok házait szobrok és mozaik-padló, a falakat festmények díszitették; a nyilvános tereken és templomokban szobrok állottak. Tudva van, mennyire szerették a rómaiak a fürdőzést; a fürdő náluk mondhatni a modern szórakozó helyeket pótolta. E hajlamot Pannóniában és Daciában annál könnyebben elégíthették ki, mert itt természetes forrásokban nem volt hiány. A budai és herkulesfürdői hévizeket már a római korban használták. Egyéb szórakozásról is volt gondoskodva a városokban. Aquincumban, Apulumban, Sarmizegethusában, Carnuntumban színházak és amphitheatrumok léteztek, a hol a szinészek játékában, vagy a gladiátorok küzdelmeiben gyönyörködhetett a mulatni vágyó közönség. A templomok romjai s a napfényre került oltár- vagy fogadalmi kövek a római vallás elterjedtségéről tesznek tanubizonyságot. De nemcsak római istenségeket tiszteltek itt, hanem a meghódított, főleg a keleti népek istenségeit is. Ezeknek kultuszát kétségtelenül az itt állomásozó, a messze keletről (Syriából, Mesopotámiából) ujonczozott csapatok katonái honosították meg. Különösen a perzsa Mithras (napisten) tisztelete volt elterjedve, főleg Dáciában, a hol számos emléke maradt fönn. De Aquincumban is kiásták a templomát s benne eredeti helyén megtalálták az istenség szobrát is.

A katonaság révén a keresztény vallás is gyökeret vert, kivált Pannóniában, a mely közelebb esett Itáliához s tovább is volt római uradalom alatt, mint Dácia. Szt.-Jeromos, a hirneves egyházi író, és Szt. Márton, Tours püspöke, Pannóniában születtek; amaz Stridonban, a Muraközben (?), ez pedig Sabariában.

Szt. Jeromos, a legtudósabb a latin egyházi atyák között, 331 táján Stridon-ban, Pannónia egyik kis városában született, jómódú, keresztény-érzelmű, jámbor és istenfélő szülőktől. A tudomány elemeit otthon sajátította el, majd Rómába ment, a hol a latin és görög nyelvben, valamint az ékesszólásban kiváló előmenetelt tett; a mellett buzgón látogatta a keresztények gyűléseit s a vértanuk sírjait. 363 táján elhagyta Rómát és utazni ment, hogy a tudományokban még nagyobb tökéletességre jusson. 372-ben lemondott a világ örömeiről s Aquilejában egy kolostor magányába vonult. Miután családi ügyek miatt fölkereste volt szülővárosát s Rómában is megfordult, régi vágyát teljesítendő, a szt.-földre utazott, ahol az arab sivatagban négy évig remetéskedett. 377-ben Antiochiába tért, a hol pappá szentelték; azután meglátogatta a szent helyeket, 380-ban pedig Konstantinápolyban Nazianzi Gergelyt kereste föl, hogy e híres egyházi tudós vezetése mellett még inkább gyarapítsa ismereteit. 381-ben a pápa meghívására részt vett a Rómában tartott zsinaton, a hol szent élete-, bölcsessége- és ékesszólásáért közbecsülésben részesült. De mert a világváros lakosainak bűneit kíméletlenül kezdte ostorozni, ellenségei támadtak, a kik elüldözték Rómából. Hajóra szállt tehát és ismét visszatért Betlehembe, a hol a Szt. Paula által számára épített kolostorban az eretnekek tanainak czáfolgatásával s a szentírás fordításával töltötte életének hátralevő napjait. Meghalt 419-ben. Holttestét utóbb Rómába vitték s ott temették el.

Szt. Márton 316-ban, Sabáriá-ban pillantá meg először a nap világát. Szülei még kicsi korában Pávia városába költöztek s ott nyerte első kiképeztetését. Atyja, anyja pogányok lévén, őt is annak nevelték. Tizenöt éves korában katonának sorozták be s Galliába került. Katonáskodása idején történt vele, hogy egy téli napon, kemény hidegben, társaival Amiens városa kapuján kilovagolván, a kapuban egy szegény koldust látott, a ki rongyokba burkolva segélyért esdekelt. Márton zsoldját szokása szerint a szegények között elosztogatván, a koldusnak nem adhatott pénzt; de kirántá kardját, köpenyét ketté hasitá s felét a koldusra terítve, felét vállára vetve, ellovagolt. A keresztények iránt már zsenge gyermekségétől fogva rokonszenvvel viseltetvén, megkeresztelkedett. Nemsokára megvált a katonaságtól s miután Poitiers-ben Szent Hilárius biztatására fölvette a legalsó egyházi rendet, hazatért szüleihez, a kik időközben ismét Pannóniába költöztek. Otthon anyját s több rokonát megnyerte Krisztus hitének; de atyja, a ki korábban magasabb állású katonatiszt volt, makacsul ragaszkodott ősei vallásához. Buzgóságával, melylyel Márton az eretnekek ellen síkra szállt, ezeket annyira magára ingerlé, hogy bevádolták, minek folytán megkorbácsolták és Pannóniából kiutasitották. Erre Itáliába, majd Galliába ment, ahol Poitiers közelében az első kolostort alapította. Szentségének híre oly nagy volt, hogy 371-ben egyhangulag Tours püspökévé választották. Mint püspök is szerzetes-életet élt s buzgón irtotta a pogányság emlékeit. 402-ben, 86 éves korában húnyt el.

A kereszténység első vértanui között Eusebius, Cibalae (Eszék és Mitrovicz közt) püspöke, Irenaeus, Sirmium püspöke, Szt. Rutilius, Sabaria püspöke, Szt. Quirinus, Siscia püspöke, s a sirmiumi négy kőfaragó is emlittetnek, kik Decius, illetőleg Diocletianus idejében szenvedtek halált vallásuk miatt. Az utóbbiakat egy általuk megtérített társukkal együtt Diocletianus császár azért itélte halálra, mert Aesculap isten szobrát vonakodtak elkésziteni.

Nagy Constantin idejében a keresztény egyház már itt is szervezve volt. A Nicaeában 325-ben tartott zsinaton Domnus stridoni, a 343–44-ben tartott szárdikéi zsinaton pedig Eutherius pannóniai és Marcus sisciai püspökök is vettek részt. Mursa szintén püspöki székhely volt, Sirmium pedig egy érsek székhelye.

A pécsi ó-keresztény sírkamra falfestménye.
Magy. Rég. Emlékei. I. kötetéből. – A Magy. Tud. Akadémia engedélyével.

Az ős-kereszténységnek nálunk kevés emléke maradt. Ezek között legérdekesebb a pécsi ó-keresztény sírkamra vagy cubiculum, mely ritkítja párját s régisége- s érdekességénél fogva a római katakombákkal vetekszik.

A pécsi ó-keresztény sírkamrára vagy cubiculumra 1780-ban akadtak, midőn a székesegyház déli tornyához épített házat lebontották. Harmadfél ölnyi mélységben van a föld alatt. Egy kis előcsarnokból s a tulajdonképeni sirkamrából áll. Az utóbbi alacsony, boltozatos hajlék, mely sokat szenvedett a nedvességtől, úgyhogy a boltozat s a falak festése már igen hiányos. A bejárattal szemben levő falon egy ablakszerű nyílástól jobbra és balra Péter és Pál apostolokat látjuk, amint Krisztusnak a nyílás fölött levő monogrammjára mutatnak. A boltozat közepén szintén Krisztus monogrammja, koszorúval körülvéve. A középső négyszög sarkaiban medaillonok, melyekbe egy-egy arczkép volt festve; kettőjük még elég tisztán kivehető. Kit ábrázolnak az arczképek? Nem tudjuk. A medaillonok között virágbokréták, melyektől jobbra-balra pávákat, illetőleg galambokat veszünk észre. A négyszög sarkaiban hasonló, de sokkal kisebb virágbokréták vannak, melyek a medaillonokat diametrális irányban érintik. A medaillonok s a virágbokréták között levő tér egy kúszó növény piros virágaival és zöld leveleivel van behintve. A bejárattól balra, a boltozat festményéhez négyszögű keretbe foglalt három kisebb kép csatlakozik; kettő jóformán egészen eltünt, a harmadikban három emberi alak vehető ki. Azt tartják róluk, hogy a napkeleti bölcseket vagy a három babyloni ifjút ábrázolják. Jobbra szintén három kisebb kép volt, melyekből hasonlóan csak egy maradt fönn, s az is nagyon rongált állapotban. E kép Jónás prófétát akarja feltüntetni, a mint a vizbe dobják. A pécsi sírkamra falfestményei tökéletesen hasonlók a római katakombákban levő ó-keresztény sírkamrák falfestményeihez, s mint ezek, symbolikus jelentésüek. Nevezetesen ezt az eszmét akarják kifejezni: „A ki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül.” (Márk, XVI. 16.) A sírkamra hihetőleg a Kr. utáni IV. századból való. Hasonló emléket a kereszténység első századaiból Olaszországon kívül Európaszerte hiába keresünk. E tény maga mutatja, mily kiváló szerepet játszott hazánk ama régi időkben, midőn még a római birodalomhoz tartozott.

Krisztus monogrammja.
(XP = CHR(istos)
(a pécsi ó-keresztény sírkamra falfestményén.)

A rómaiak kivonulása Carmuntumból.
(A „Columna Antoniná”-ról.) M. Aurelius császár oszlopáról.