| Múzeum (2005, 3. szám) |
| |
 A Szépművészeti Múzeum A fáraók után – A kopt művészet kincsei Egyiptomból című kiállítása minden bizonynyal az idei év egyik legjelentõsebb kulturális és tudományos eseménye volt. A Múzeum Antik Gyűjteményének munkatársai, a kiállítás tervezõi és kivitelezõi mindent megtettek azért, hogy ez így legyen, hiszen az átgondolt tudományos program izgalmas kiállítótérben került megjelenítésre, s mindehhez újszerű virtuális kiállítás kapcsolódott a Gyűjtemény honlapján és egyéb kísérõprogramok a Múzeum épületében. Végül, de nem utolsósorban az Ókor is e kiállítás témájához igazította tavaszi számát. A magunk értékelésével ehelyütt természetesen nem kívánok foglalkozni – ez nem az én feladatom –, de magát a kiállítást mindenképpen érdemes alaposabb elemzésnek alávetni. Az alábbi gondolatok egy ilyen alaposabb elemzés lehetséges szempontjait próbálják meghatározni. Kiállítási terek, sõt ma már a múzeumépületek tervezésénél fontos szempont, hogyan lehetséges az utcáról, a városi forgalomból érkezõ látogatót ráhangolni, felkészíteni egy-egy kiállítás befogadására.  Ezt a célt szolgálhatják például a semleges vagy éppen rideg vasbetonelemekbõl öszszecsavarozott ingerszegény múzeumi elõterek, lépcsõházak, amelyeket elhagyva a látogató szinte sóvárogva várja a vizuális élményeket. A 19. és a 20. század fordulóján természetesen nem ilyen elvek szerint épültek a múzeumok – és persze ma sem kizárólag ezen elvek szerint épülnek –, így a kiállítás rendezõjére hárul a feladat, hogy a rendelkezésére bocsátott kiállítótéren belül teremtse meg a megfelelõ hangulatot. Jerger Krisztina, a kopt kiállítás tervezõje tökéletes megoldást választott, amikor a múzeum elsötétített és leszűkített dór termében rendszertelenül elhelyezett tárlókat csupán helyi fényforrásokkal világította meg. A látogató a terem összhatásától lenyűgözve, megilletõdötten lép a kiállítási tárgyak közé, az antik templomokat felidézõ térben az a benyomása támad, hogy nemsokára valamilyen titkos misztérium beavatottjává válik. A fények által kijelölt tárlókat követve bolyonghat egy sejtelmes homályba burkolt, világos színeivel mégis az egyiptomi sivatagot idézõ teremben. Bolyongásai során sírkövekre, oszlopfejezetekre, fafaragványokra, textiltöredékekre, csontszobrocskákra akad, melyek között idõnként némi formai hasonlóságokat fedezhet fel. A látogató egyedül marad az egyes tárgyakkal, a fények – mivel a nézõ gyakran maga elõl takarja el õket – arra kényszerítik, hogy a tárgyakat ne csak a megszokott nézõpontból, úgymond frontálisan, hanem olyan irányokból is megszemlélje, amelyekbõl magától nem tenné, s ezáltal bensõséges viszonyba kerül velük. Töredékeket lát, melyek egy része szándékos rongálás nyomait is mutatja, s amelyek történelemrõl, mulandóságról beszélnek. Egy távoli és ismeretlen kultúra emlékei, ismeretlen, idegen és érthetetlen, kontextus nélküli tárgyak. Önmagukban vannak, önmagukat, egymást magyarázzák. Egy kiállítás sikerét nem pusztán a kiállított tárgyak érdekessége vagy ritkasága, különössége dönti el – még ha ennek sejtetése („A fáraók után”) nyilván hozzá is járul a sikerhez –, hanem az is, hogy milyen elõkészítõ munka, milyen tudományos koncepció áll a hátterében. A kopt kiállítás annak bemutatására vállalkozott, hogyan formálódott az egyiptomi művészet a helyi és a hellénisztikus, majd római és bizánci, sõt az arab művészet összefüggésében a 3. század és az európai újkor között. A koncepciót a téma egyik nemzetközileg is elismert hazai kutatója, Török László professzor dolgozta ki. A kiállítás egyaránt épített a hazai (Szépművészeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum) és az egyiptomi (kairói Kopt Múzeum, alexandriai Görög-Római Múzeum, Alexandriai Nemzeti Múzeum) gyűjteményekre, s számos olyan tárgy bemutatására is vállalkozott, amely más kiállításokon még nem szerepelt. Valódi tudományos szenzációval van tehát dolgunk. De nem csupán arról van szó, hogy a kiállítás rendezõi új, eleddig ismeretlen tárgyakat fedeztek fel az egyiptomi múzeumok raktáraiban. Nem pusztán ez e kiállítás újdonsága. Török László ugyanis e kiállítás keretében a kopt művészet tudományos értelmezésében az elmúlt évtizedekben bekövetkezett szemléletváltozásra támaszkodva e művészet stíluskritikai és kronológiai elemzését végezte el. A kiállítás nem a kopt kultúra megismertetésére vállalkozott, hanem a képzõ- és alkalmazott művészet történeti változásának és társadalmi sokszínűségének felvillantására. A tárgyak művészeti produktumokként és nem a mindennapi élet tanúiként lettek egymás mellé állítva. A kopt művészet kifejezés az egyiptomi művészetnek a római hódítástól az arab hódításig terjedõ korszakának megjelölésére szolgál, s vonatkozik az arab hódítást követõ korszak egyiptomi keresztény művészetére is. Az igényesen kivitelezett és Török László által kimagasló szakmaisággal megírt katalógus alapján a kiállítás meggyõzõen bizonyítja e több száz éves idõintervallum egységét, amennyiben bemutatja azokat az ikonográfiai témákat, illetve azokat a sajátos, a stilizáció irányába mutató tendenciákat, amelyek a változó vallások és különbözõ földrajzi eredetű művészeti hatások környezetében maguk is folyamatosan új értelmet nyerve e művészet vezérfonalának tekinthetõk. A kopt művészet a hellénisztikus, római és egyiptomi hagyományok ötvözésében fogant: a klasszikus ikonográfiai megoldásokat az egyiptomi tradícióból származó ábrázolásokkal egészítették ki. Az egyiptomi görög és õslakos elit reprezentációját szolgáló magas művészet az antik műveltség talaján nyugodott, s formavilága meghatározta az alsóbb társadalom elvárásait és szükségleteinek kielégítését is. A terjedõ, majd egyeduralomra jutó kereszténység ikonográfiai megoldásai a korábbi századok művészetén alapultak, a régi formák azonban új tartalmakkal töltõdtek fel: ennek legjellegzetesebb példája talán az ankh-kereszt, mely az élet egyiptomi hierolglifájából vált keresztény szimbólummá. Az elit reprezentációja, amelyhez az 5. századtól a keresztény egyház (püspökök, kolostorok) reprezentációja is felzárkózott, késõbb is meghatározta a kevésbé tehetõsek számára készült alkotások és használati tárgyak művészeti megformáltságát. Az arab hódítás és különösen a 8. századtól erõsödõ elnyomás hatására végül a kopt művészet részben bezárkózott, nyilvános reprezentatív jellegébõl veszített, s a magánélet területére szűkült, formai megoldásai az ornamentikus díszítés felé fordultak. Adott tehát egy meghökkentõ és magával ragadó kiállítási tér: térbe rendezett műtárgyak. És adott egy, a legújabb tudományos értelmezésen alapuló, tudományos szenzációnak tekinthetõ kiállítás: rendszerbe szerkesztett műtárgyak. De a kettõ között nem látszik a kapcsolat. A látogató, aki belép a dór terembe és meghatottan bolyong a tárlók között, nem érti, nem értheti a tárgyak közötti összefüggéseket: töredékeket lát, amelyeket a kevés fény még inkább kiolvashatatlanná tesz. A látogató nem tudja, hogy a tárgyak egy része az elit művészetét, önreperezentációját reprezentálja, más részük ennek a szegényebb rétegekben megjelenõ másolata, nem tudja, hogy a kivitelezés stilizáltsága nem egy esetlen kezű művésznek tudható be, hanem a kopt művészet sajátossága. És nem tudja, ki lehet az a Harpocrates, akit oly elõszeretettel jelenítettek meg a koptok. S nem tudja, hogy a kiállított kétoldalú ikon tulajdonképpen négy képet takar. A látogató mit sem tud meg a kiállítás mögött álló tudományos munkáról. Azt gondolom, ez baj. Azért, mert ritka dolog, hogy Magyarországon nemzetközi mércével mérhetõ tudományos program alapján rendeznek kiállítást. Azért, mert a múzeumnak tudományos céljai mellett hagyományosan oktató-nevelõ feladatai is vannak, s ez a kiállítás a művészetek történetiségére és társadalmi megkötöttségeire taníthatott volna. E kifogás azonban nem általában az esztétizáló kiállításrendezés ellen irányul; azt gondolom – és erre éppen ez a kiállítás a bizonyíték –, egy téma ilyen megközelítése számtalan izgalmas és érdekes szempontra irányítja rá a figyelmet. Mégis, talán a kurátorok tudományos és a rendezõk esztétikai szempontjainak kiegyensúlyozottabb megjelenítésére lett volna szükség. Egy alapvetõen esztétizáló kiállításon is kell legyen lehetõség a tárgyak kontextusának vagy a tudományos eredményeknek egyértelműbb megjelenítésére. Ehhez azonban engednie kell a tudományos koncepciót megalkotó, a tárgyakat válogató kurátornak és a teret megtervezõ rendezõnek egyaránt. A lehetséges megoldások meghatározására ehelyütt nem vállalkoznék, egy dolgot azonban érdemes leszögezni: napjaink kultúrája egyre inkább vizuális kultúra, az emberek vizuális úton jutnak hozzá az információkhoz, értik és beszélik a vizualitás nyelvét, erre a nyelvre lehet és indokolt is támaszkodni. S ha már a vizualitásnál tartunk, nem maradhat említés nélkül, hogy igen újszerű és örvendetes módon a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteménye Hyperión elnevezésű internetes oldalát is a kopt kiállítás szolgálatába állította (http://www2.szepmuveszeti.hu/kopt). AHyperión az Antik Gyűjtemény egyes darabjainak fotóját, pontos leírását és bizonyos fogalmak magyarázatát, illetve az egyes témákról tájékoztató irodalmat ismerteti meg az érdeklõdõkkel. Ez a felület a kopt kiállítás alkalmából kiegészült a kiállított kopt műtárgyakra vonatkozó információkkal. Olvasható itt az az interjú, amelyet éppen az Ókor készített Török László professzorral a kiállítás történetérõl és koncepciójáról, továbbá számtalan hosszabb-rövidebb szócikk a kopt kultúra egészérõl és egyes jellegzetességeirõl, az ábrázolások mitológiai vagy éppen a keresztény hagyományban gyökerezõ eredetérõl. A Hyperión egyaránt szolgálja a témával való ismerkedést a kiállítás megtekintése elõtt és – amint az a kapcsolódó virtuális vendégkönyv több bejegyzésében is olvasható – a kiállítás keltette érdeklõdés kielégítését. A látogató rákereshet az ismeretlen fogalmakra, nevekre, mitológiai alakokra, s ezt akár közvetlenül a kiállítás megtekintése után is megteheti a rendelkezésére álló számítógépeken. Az érdeklõdõ innen már megtudhatja, kik voltak a koptok, milyen szerepet játszott Alexandria a kopt művészet kialakulásában, melyek voltak a késõ antik műveltség legfontosabb elemei, mik a kopt kereszténység jellemzõi stb. A Hyperión kopt katalógusa olyan önmagában is megálló kísérõprogram, amely nagyban hozzájárul a kiállítás megértéséhez és sikeréhez, s amely részben pótolhatja azokat az információkat, amelyeket a kiállítási térben hiába keres a látogató. Mint ilyen, egyúttal a fenti problémákra adható lehetséges válaszok egyike. Az Ókorabból a meggyõzõdésbõl született, hogy hozzájáruljon az ókortudomány reprezentációjának formálásához, helyesebben szólva pótoljon bizonyos hiányosságokat, nevezetesen: a széles társadalmi nyilvánosság számára is hozzáférhetõvé és érthetõvé tegye azokat a kérdéseket, problémákat és eredményeket, vagyis azt a tudományos munkát, amelyet az ókor kutatói végeznek – legyenek bár önmeghatározásuk szerint régészek, történészek, filológusok, filozófia- vagy éppen művészettörténészek. A folyóirat – több-kevesebb sikerrel – arra vállalkozott, hogy az ókort mint történeti korszakot és mint hagyományt a közérdeklõdés középpontjába helyezze, s felélesszen valamit abból a szerepbõl, amelyet a hazai műveltségben az elmúlt századokban betöltött, s amely manapság elenyészni látszik. Nem romantikus nosztalgiáról van szó, hanem dinamikus újításról, új utak keresésérõl, egy hagyomány újraalkotásáról. Meggyõzõdésem, hogy ebben a folyamatban megkerülhetetlen szerep hárul a múzeumokra. A múzeum egyszerre tudományos műhely és a társadalmi nyilvánosság szereplõje, a közgondolkodás alakítója, alapvetõ feladata a tudományos szempontokat követõ gyűjtés és a tudományos kutatás mellett ezek bemutatása a múzeumot fenntartó közösségnek, s nem utolsósorban e közösség szemléletének alakítása. Úgy vélem, e tevékenység történeti témák estében – s a kopt művészet számunkra szükségszerűen történeti jelenség – nem szűkíthetõ a befogadás esztétikai szintjére, hiszen ezekrõl a témákról vannak bemutatásra váró értelmezéseink, de nem korlátozódhat pusztán a tárgyi ismeretek terjesztésére sem, annak ellenére, hogy gyakran egy-egy kiállítás önmagát zárja be ebbe a minimális programba. Azt gondolom, mindannak formálásában, amit a társadalom az ókorról vagy éppen az ókortudományról gondol – s itt persze más témák és tudományok is felsorolhatók lennének –, egyre kisebb szerepet játszanak majd a könyvek, s egyre fontosabbakká válnak a múzeumok. A jövõben a múzeum válhat a tudomány reprezentációjának egyik legfontosabb helyszínévé: nem lehet mindegy, hogy mi és hogyan kerül bemutatásra. Nyilvánvalóan nem csupán egyetlen üdvözítõ megoldás létezik, a lehetõségek tisztázása azonban szükséges lenne. Az Ókor szívesen lesz fóruma a fenti kérdésekrõl folyó szakmai vitáknak.Mészáros Balázs A fáraók után – A kopt művészet kincsei Egyiptomból Szépművészeti Múzeum, Budapest 2005. március 18 – május 18. Fõkurátor: Török László Múzeumi kurátor: Nagy Árpád Miklós Rendezés, látvány: Jerger Krisztina |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése